Májki

Megérkezett Myke, így izgalmasabb lett az élet :)

2009. augusztus 31., hétfő

Összegeznék

Augusztus utolsó napja van, korábban szürkül az ég, és ebben a csendes őszváró hangulatomban eltűnődtem az elmúlt időszak történésein.
Az eredeti gazdijaimat nem láthatom többé. Nem értem, miért, nem tudom az okát, valamit rosszul csináltam, vagy elrontottam, vagy helytelenül viselkedtem? Nem tudom, és minél többet tűnődöm ezen, egyre inkább görcsössé válok és a jelenlegi helyemen is produkálok olyan dolgokat, amelyeken még magam is meglepődöm és nem értem, adott esetben miért tettem, amit tettem.
Szóval az előző gazdijaim letettek egy furcsa helyen és nem jöttek értem vissza, pedig nagyon vártam őket, ehelyett ott kellett maradnom, majd onnan átszállítottak egy másik furcsa helyre.
Ott nem volt rossz sorsom, mert sokan, nagy szeretettel vettek körül, volt egy külön szobám házzal, takaróval, koszttal és egy csomó haverra tettem szert.
Juj, ha belegondolok, hogy milyeneket bandáztunk éjjel, amikor azt hitték, a helyünkön vagyunk és húzzuk a lóbőrt!
Na elárulom, hogy szó sem volt édes kis csicsikálásról, hanem kőkemény buli ment egész éjjel.
Jurta rohant a közeli ivóhoz mindig egy flaska borért, ugyanis ő volt a leggyorsabb köztünk és simán lefutott még egy autót is ha nagyon szorongatták.
Izsóppal addig jókat röhögtünk, ő nem volt teljesen százas, mindig rám akart mászni, de persze nem engedtem, csak kacagtam rajta, mert volt egy olyan nézése, amitől egész egyszerűen elkapott a röhögőgörcs. Ilyenkor nagyon fájt a hasam a nagy rázkódástól.
Bajnóca a kis hamis rohangáló, még túl fiatal volt az esti tivornyákhoz, így csak furcsán nézett ránk, amikor felhörpintettük a dogok lakosztálya előtt a butykos tartalmát.
Azok persze vonyítottak veszettül, meg fenyegettek, hogy ha kiszabadulnak, akkor lesz nemulass, de mi röhögtünk rajtuk, mert ugyan Izsóp nem az eszéről volt híres, de annál bivalyabb volt ha meg kellett minket védenie, és olyan arccal tudta rendreutasítani ezeket a hegyomlásokat, hogy néha komolyan azt hittük, masnit köt a fülükre. Azok tajtékoztak egy ideig, de Jurta ilyenkor visszarohant még egy adagért, és helyrebillent az egyensúly a többiek bevonásával, sőt, amikor emelkedetté vált a hangulat, akkor gyakran az egész telep együtt vonyította a kedvenc nótáit.
Néha berekedtünk, és mivel nem volt zenei végzettségű köztünk, így nem is lett egyikünk sem híres énekes.
Nem semmi időszak volt, bitang rosszul voltunk másnap, de ami nagyon tetszett, hogy egy-egy ilyen éjszaka után reggel mindig jött a felmentősereg, és hozták a reggelit, a friss vizet, és a fejfájás csökkentő kézrátételes gyógymódot. Nagyon csíptük őket ezért a gondoskodásért, és nagyon hálásak vagyunk mindannyiuknak, hogy különösebb maradandó károsodás nélkül átvészeltük azt az időszakot.
Néha komolyan azt hittem, jelentős egészségkárosodást szenvedünk a nagy bulik miatt, de mint látható és olvasható soraimból, nem vesztettem el az eszméletem és józan gondolkodásom végérvényesen.
Igen, néha vágyom vissza, mert nagy bulik voltak, de a szél azt susogta, már a többiek sincsenek ott, hanem elkerültek gazdikhoz, lett saját otthonuk. Még Izsópnak, is pedig hogy őszinte legyek, nemigen reméltük, hogy lesz valaki, aki elviszi, de ennek ellenére rettentően szurkoltunk neki.
És sikerült, kikerült, és úgy hallom, elég boldog, bár árulónak is nevezhetnénk, hiszen egy rakás macska veszi körül, ő meg örül, hogy a középpontban van.
De a nagy bulik ellenére mindannyian vártuk, hogy valaki jöjjön, és elvegye az előző gazdiktól elszakadás keserű szájízét és egy olyan helyre vigyenek, ahol reggel felkelve is velük lehetünk.
Nekem bejött, itt vagyok már több mint 3 hónapja, és most már annyira megszoktam ezt a helyet és a kétlábúakat, hogy nyugodtan kijelenthetem, egész otthonosan érzem magam.
Még vannak ugyan hiányosságok és javítani való dolog, de trenírozom majd őket.
Nem reménytelenek, mert az látszik, fogékonyak, és már a játék is megy nekik, a nagyobb darabbal meg lehet kicsit birkózni is, persze szigorúan a jóízlés határain belül.
Semmi durvulás, mert a végén elsírná magát szerencsétlen, annyira érzékeny, én meg annyira megszerettem, hogy nem akarok átgázolni a lelkén.
Az asszonyt egyenesen imádom, mert annyira kedvesen tud nézni, megsimogatni és hozzám szólni, hogy attól el lehet olvadni.
Jó vele reggelente sétálni, engedi ő is, hogy rohangáljak, nem korlátoz semmiben, bár bizonyos szabályokat ő is megkövetel.
Hát így állunk most, és be kell valljam, boldog vagyok velük.

2009. augusztus 30., vasárnap

Nem éhezem...

...tényleg nekem faragták a vecsernyét, már alig vártam.
Nem volt nagy adag, de azt mondták, diétáznom kell kicsit, lévén ne óhajtanak munkába indulás előtt hosszan takarítani.
Szóval volt mit a tejbe aprítanom ma is, és a kaja után lehetett durmolni is.
Na ezt csípem bennük, hogy nem rohannak mint a mérgezett egér, hanem szépen megvárják, amíg feldolgozom a betermelteket.
A dombon sikerült egy újabb hódolóra szert tennem, egy közép magas, német juhász és egyéb fajták keverékét sikerült magamba bolondítanom. A végén annyira tapadt a srác, hogy csak hangos vakkantásokkal tudtam megértetni vele, nem vagyok olyan leány, aki elsőre megadja magát.
Küzdjön, ha akar valamit.
Abból kiderülnek a szándékai, és ha csak egy röpke etyem-petyemre vágyik úgy kutyafuttában a madaras bokrok árnyékában, akkor nálam nem jut előbbre, mint a kezicsókolom eldünnyögéséig.
Nem értem, egyesek mit képzelnek magukról.
Csak azért, mert egy kicsit is ki van gyúrva, ápolt és a leheletétől nem pöndörödik be birkabundává a szőröm, még nem jelenti, hogy el is megyek vele egy kis gondtalan futkorászásra.
Igaz megmutattam neki, hogy ha futni akar, akkor egy kis tréning nem árt neki, mert ha bekapcsolom a rakétákat, akkor nincs az a kutya, aki meg tudna fogni, de ha mégis beérne, akkor meg kicselezem, olyan kanyarokkal, akár egy gyorsasági motoros, és ha még ez sem elég, akkor meg határozottan rendre utasítom.
Ha látom még és elég kitartó lesz, akkor majd meglátjuk mi lesz ebből a most még futó kalandból, de ha nem akarom magam becsapni, benne meg feleslegesen reményt kelteni, akkor lehet, legközelebb megmondom neki, hogy keressen másik madarat, akit be is hálózhat.
Na jó, megyek durmolni, ma elég fárasztó esti programban volt részem.

Éhezem

Bár meg kell mondjam, nem ok nélkül.
Az az igazság, hogy nem törnek elő belőlem olyan finom szellők, hogy a többiről ne is beszéljek, amelyek egy kulturált eb naplójában részletes elemzés tárgyát képezhetnék.
Ennek okán az volt az érzésük a gazdiknak, hogy jobb egy napot kihagyni, és megvárni, mi lesz a dolgok kimenetele. Mondjuk nem csodálom, mert tegnap reggelre elég ronda dolgot csináltam, az előszobát néztem illemhelynek. Sajnos éjjel nagyon kellett már, és mivel félálomban voltam, teljesen meg voltam győződve arról, hogy a szokásos helyemen veszem fel a szokásos könnyítő pózt.
De nem, és mikor felocsúdtam, hogy mit is csináltam, már késő volt.
Próbáltam eltakarítani, de minden tisztítószer el van zárva a vödörrel és egyéb kellékekkel együtt.
Nagyon szégyelltem magam, nem voltam büszke egy kicsit sem magamra. Alig vártam, hogy reggel lejöjjenek, és elkérjem a takarító eszközöket, de olyan gyenge voltam, hogy csak feküdtem a helyemen. Szörnyű éjszaka után egy szörnyű reggel.
De ezek nagyon aranyosak voltak, ugyan látszott, nem örülnek a látványnak, de nyugtattak, és együttérzésükről próbáltak meggyőzni.
Pillanatok alatt feltakarítottak, az éjszakai akciónak se híre se hamva.
Most már jó pocakom, és kész lennék akár egy komplett sült bárányt elfogyasztani, de nem látom a nyársat, amire fel lehetne tűzni a fincsi kis barikát, így erősen nekibúsultam, mert a pocakom korog, a szemeim előtt ilyen és ehhez hasonló falatok repkednek, a grillezett szárnyasok íze itt van a számban, de ezek helyett csak nézem a plafont, és jobb, étellel telibb pocakról ábrándozom.
Mondtam is nekik, hogy már jobban vagyok, és az ilyenkor szokásos gyengélkedés ellenére is úgy örülök nekik, mint ha mi sem történt volna, de semmi kaja nem érkezik a tálkámba.
Csak víz.
Igaz, elhangzott, hogy a vacsi nincs már messze, de nekem ilyenkor minden kajamentes perc egy teljes évnek tűnik.
Ettől eltekintve minden rendben, csak kicsit bennem van valami nyugtalanság, aminek okán néha elég nagy meggondolatlanságokat csinálok.
Tegnap előtt annyira belemerültem újra a madarak kergetésébe, hogy a hívásokat ignoráltam, hovatovább amikor egy pillanat alatt mellettem termett a nagyobb darab gazdi, akkor annyira nem érdekelt a jelenléte, hogy ha belegondolok, én is ideges lettem volna a helyében, főleg, hogy ezt megcsináltam vele háromszor.
Erre megmarkolt, de nem durván, ahogy annak idején anyám csinálta, és elmagyarázta finoman, hogy ez a viselkedés nem igazán mondható elfogadhatónak az egészséges kutya-gazdi kapcsolatban. Nem mondom, hogy nem csináltam bele a virtuális bugyogómba, mert berottyantottam, de igaza volt, és elfogadom amit mondott, hiszen tényleg elég korrektek velem.
A dombon maximális bizalmat kapok tőlük, és ha ezt nem viszonzom azzal, hogy hívásra visszamegyek, akkor jogos a felháborodásuk.
Megpróbálok ezen javítani.
Hogy mennyire bántott amit tettem, csak úgy tudtam megmutatni nekik, hogy onnantól kezdve minden hívásra mentem melléjük.
Kifizetődő, mert nem tűntek haragosnak, és még falatkát is kaptam, ami nagyon jól esett.
Igazuk volt, és mivel korrektek velem, betartom a játékszabályokat.
Azt azonban jó tudni, hogy ha mégis valami miatt rám jön az ötperc, akkor sincs gond, sem öri-hari, és ki lehet őket engesztelni.
Most megyek, mert úgy tűnik, nekem faragnak valami harapnivalót.

2009. augusztus 26., szerda

A mai adag

Van időm írni, mert az asszony még mindig a számítógépét csépeli, a másik meg bevonult a habos-büdösbe. Én hívom így azt a fülkét, ahol oly galádul lefröcsköltek, és bekentek valami irtózatos anyaggal, amitől jobb nem is kimondani, milyen bukét árasztott a bundám.
Nem tudom, ez a szerencsétlen számítógép mivel érdemelte ki ezt a nagyfokú bántalmazást, de az biztos, nem lehet kicsi a bűne, annyit kap szerencsétlen. Gyakorlatilag ahányszor leülnek elé, azonnal beindul az ujjakkal fenyítés. Majd beszélek vele éjszaka, hogy javuljon meg, nem lesz ennek jó vége így.
Szóval elcsíptem az alkalmat, hogy beszámoljak egy-két dologról.
Meggyógyítottak, és ez nagyon nagy melegséggel töltötte el a lelkem.
Történt ugyanis, hogy egyik reggel a múlt héten arra ébredtem, nehezen nyílik a jobb szemem, majd miután sikerült a szempilláim elválasztani egymástól, olyan furcsán zanzás volt a kép, azt hittem, nincs adás. Kicsit megrémültem, de amikor megláttam a gazdikat, azonnal megnyugodtam.
Aztán nem tulajdonítottam nagy ügyet ennek, mert az alapos tisztálkodás után még élesebb volt a kép, így nyugodtan kezdtem ellátni a napi feladataim.
Elriasztottam néhány kóbor embert az utcán, megmondtam a magamét a haveroknak, elcsevegtünk a hat házzal odébb élő srácokkal az előző napi menüről, meg ilyen csajos dolgokról a szukákkal, amikor feltűnt, hogy megint nincs minden rendben a kép élességgel.
Aztán egyre gyakrabban lett homályos a világ, így kénytelen voltam jelezni a gazdiknak, hogy csináljanak valamit ha azt akarják, ne az ő kosztjukat faljam fel pusztán a látásom korlátozottságából fakadó tévedésből.
Ezek azonnal cselekedtek, főztek valami jó illatú löttyöt, és még langyosan megkenték a szemem vele. És nem elégedtek meg ennyivel, még falatkát is kaptam, ami meglepő volt.
Nem hittem volna, hogy ez a kenegetés nem csupán a szemnek, de a gyomornak is használ.
Ugyan nem látom még mindig az összefüggést a szem és a gyomor között, de majd eltűnődöm rajta valamikor.
Mivel elég gyakran mutattam a szemem nekik, elég gyakran jött a langyos finomság a szemre, és az extra fincsi falatka a pocómnak, dögönyözés az izmoknak, az álomba simogatás, becézgetéssel körítve.
Na ezt nevezem én teljes körű gyógykezelésnek!
Nem csak a betegséget gyógyítják, hanem ügyeltek a nyugodt, kellemes teltséggel domborodó hasra és a lelki egyensúlyomra.
Kicsit kár, hogy 3-4 nap alatt elmúlt a kórság, mert éppen kezdtem megszokni ezt a terápiás közeget.
Igaz, fentiekben említettek nagy része megmaradt, kivéve a langyos szempakolást, így panaszra semmi okom.
Nem is tudom elmondani nekik, mennyire hálás vagyok, mert hiába próbálok szólni hozzájuk, nem értik. Egész egyszerűen úgy csinálnak, mint akiknek befőttjük sincs arról, amit mondok.
Most vagy nagyon jól adják az értetlent vagy tényleg nem beszélnek kutyául.
Ezt a nagy rejtélyt még ki kell derítenem, mert azért gyanús, hogy néha határozottan olyan, mint ha értenék, mit is szeretnék, ugyanakkor ha elkezdek nekik magyarázni dolgokat, akkor meg néznek rám kérdőn.
De sebaj, ez legyen a legnagyobb gond, addig is csak úgy tudom kimutatni hálám és szimpátiám, hogy melléjük fekszem, és megyek utánuk, akárhová is mennek.
Imádnak játszani.
A kedvenc, a fogócska, amikor olyan jól lehet röhögni rajtuk, hogy attól félek, a pocakom kilukad.
Nem hiszem el, amikor a nagyobbik darab valami furcsa mozdulatokkal közeledik felém, és közben morog. Olyanok a végtagjai ilyenkor, akár egy bábunak, a nagy polip szerű csápjaival hadonászik előttem, kerget és várja a reakciót.
Nem lehet ellenállni ennek, felveszem a ritmust, és belemegyek a játékba.
Jó arc, mert előrenyomul, aztán olyan, mintha berottyantana a gatyójába és elkezd hátrálni.
Imádom, ilyenkor meg tudnám zabálni!
Én órákig bírnám, de szerencsétlen úgy kifárad pár perc után, hogy bár nem nyújtja ki a nyelvét, de én tudom, hogy ha kinyitná a száját, akkor tuti a földig érne. Ilyenkor, pusztán szolidaritásból fáradtnak mutatom magam, nehogy azon a marha nagy önérzetén csorba essen.
Szóval eddig csupa vidámság az élet, nem volt rossz választás részemről ez a hely.
Igaz, ebben az elődömnek is nagy szerepe van, és igaza volt, amikor azt súgta, nem bánom meg, ha adok nekik egy esélyt.
Most megyek, mert a habos-büdösből olyan zajok szűrődnek ki, mint amikor befejezi a dolgát.
Nem akarom, hogy meglásson írás közben, ki tudja milyen következményei lennének!
Na nem félek, mert arra semmi okom, csupán ha megneszelnék, hogy ennyit tudok írni, tuti nekem kéne a hivatalos iratokat megírnom, de nem csak nekik, hanem az egész utcának, mert tuti benne lennék a tévében egy ilyen teljesítménnyel, nekem meg nem kenyerem a rivaldafény.

2009. augusztus 24., hétfő

Itt vagyok

Régen jelentkeztem, de nyomós okom volt rá!
Most is csak azért tudok írni, mert az asszony püföli a számítógépet - ezt megtanultam már tőlük - az erősebb meg abban a helyiségben tobzódik, amiben engem eddig már párszor csúnyán eláztattak, hovatovább valami furcsa szagú habzó anyaggal bekentek, közben meg örvendeztek, hogy jaj de jó illatom van. A gyomrom forgott, de annyira a kedvükben akartam járni, hogy tűrtem némán.
Szóval kihasználom a lehetőséget, és én is klampírozok a számítógépen.
Először is, a 10 nappal ezelőtti állapotom egy hirtelen felindulásból elkövetett emocionális túlcsordulás volt, amit pillanatnyi gyengeségemmel tudtam csak magyarázni.
Úgy gondoltam, rendesen elrontottam a dolgot, így kénytelen voltam átértékelni az addigiakat.
No nem volt gond, de azért jobb az elővigyázatosság, gondoltam magamban csendesen és ugyan a felszínen még mindig cuki voltam, de belül, ahol ezek még nem látnak, elszántan teszteltem őket, nehogy a végén hoppon maradjak.
Elsőként gondoltam letesztelem a stressz tűrésüket.
Lerohantam a dombról, megkergettem pár szárnyast, és mivel láttam, nem jön semmi, űztem a zsákmányt az úton át. Az a szerencsétlen nagyobbik meg vonyított a dombon, rikácsolt, akár egy varjú. Nem volt egy komolyzene minőség, de hát nem csupán a lábak számában szenved hiányt, hanem művészi hanghordozásban is. Szóval nem bírta jól a dolgot.
Aztán elég határozottan elkapta a grabancom, anyám tette ezt velem, amikor valami rossz fát tettem a tűzre. Ez elgondolkodtatott picit, mert ha így meg tud fogni, akkor lehet, beszélt anyámmal? Ha igen, akkor viszont gondban vagyok, mert tuti elmondtak rólam mindent!
Aztán elmagyarázta, újra, hogy milyen veszélyei vannak ennek a meggondolatlanságnak.
Annyira gondterhelt volt a hangja, a szemeiből meg úgy sugárzott a féltés, hogy elolvadtam, és elgondolkodtam, vajon van-e értelme ilyen módon vizsgálódni!
Mivel nagyon megszerettem őket, és ez a gondoskodás is megható volt, gondoltam, kiengesztelem. Kenyérre lehetett volna kenni, annyira örült a közeledésemnek.
Én is megnyugodtam, hogy nincs örihari, és minden feszültség elillant.
Felengedtem, de még nem teljesen.
Ezt követte a kaja keresés, és látványos rágás, lehetőleg a szemük előtt.
Nem tudom visszaadni, mennyire fel voltak háborodva, a nagyobbik meg olyan fürgén felpattant és mellettem termett, hogy arra sem volt időm, hogy azt mondjam, a keservit!
De igazuk volt, és a helyzet az, hogy mivel nem tartottak haragot ismét, hanem újra elmagyarázták, hogy milyen következményei lehetnek ennek a felelőtlen zabálásnak, hovatovább akár el is veszthetnek - mint az úton átrohanásnál - és azt is elmondták, hogy az nekik nagyon fájna, hát itt volt az ideje a teszt végleges megszüntetésének.
Már teljesen megnyugodtam, eltelt pár nap, fel tudtam dolgozni az eddigieket, és határozottan kijelenthetem, hogy nagyon csípem őket, és jó itt lenni, jó velük a dombon, már nem akarok lerohanni, sem át az úton, kajálni meg jobb otthon, friss és finom a táp.
Azon kapom magam, alig várom, hogy megmozduljanak és akkor felpattanok és megyek oda hozzájuk, vagy reggel, amikor levonszolják magukat, akkor már remegek az örömtől, hogy végre láthatom őket, vagy ha megérkeznek, akkor szinte le tudnám szedni a csillagokat is, olyan boldog vagyok.
A fene se gondolta volna, hogy ennyire jó itt lenni!
Játszani is lehet velük, most már annyira jól kitapasztaltam, hogy mik a kedvenc játékaik, hogy elég csak bemutatnom mit szeretnék, és máris kezdődik az őrület.
Olyan jól lehet kergetőzni velük, vagy ha bekapcsolják a rádiót, akkor táncolni, hogy szinte fáj a hasizmom, annyira tudok röhögni velük, rajtuk. Ez attól van, hogy elég rájuk néznem és máris elfog a röhöghetnék, ugyanis ezeknek ilyenkor a tarkójukig ér a vigyor a fejükön, annyira örülnek.
Jókat kajálunk, mindig kapok valami fincsit.
De azt nem értem, miért beszélnek olyanról, hogy még egy blöki kéne! Nem vagyok elég nekik?
Nem értem, de majd kiderül, viszont ha elég jó lesz a jövevény, akkor még a kedvenc mondatom is elsüthetem rá is: "Louis, I think this is the beginning of a beautiful friendship..."

2009. augusztus 13., csütörtök

Töretlen a sikerem

Ma nagyon cuki voltam velük, mert egyre jobban belopják magukat a szívembe.
Az asszony, aki pesztrált és leste minden óhajom egész nap, nagyon vidám és boldog lett, amikor letelepedtem mellé, amíg ő valamit egy furcsa szerkezeten ügyködött. Valami számítógép vagy ilyesmi a neve, így nevezik.
Biztos haragszik rá, mert elég gyakran üti az ujjaival, de ha őt így kell nevelni, hát nekem nem fáj.
Szóval éppen leheveredtem mellé, amikor minden átmenet nélkül lehajolt hozzám és nagyon kellemesen megsimogatta a buksimat, amitől meglepő módon elöntött egy furcsa érzés, egy határozottan jó érzés. Kicsit libabőrös lettem és átfutott az agyamon, ez a szeretet?
De biztos ez az, mert azon kaptam magam, hogy miközben várom a következő ilyen érintést tőle a tekintetem rászegeződött. Elolvadt mint fagyi a déli napsütésben, de meg kell mondanom, nekem is megdobbant a szívem!
Délután megjött a másik, aki mindig óriási ügyet csinál a találkozásaink alkalmával.
Ma pont akkor hozott vissza az asszony, amikor a másik megérkezett azzal a dobozzal, amin van négy forgó valami és iszonyat gyorsan tud ezekkel előre haladni. Még Izsóp sem volt ilyen gyors Tárnokon, pedig ha egyszer beindult, akkor nem lehetett sem lelőni, sem megfogni.
Szóval épp ballagunk hazafelé, amikor látom, kilép a dobozból a másik és rohan befelé.
Nem értettem, mert normál esetben ilyenkor a nyakamba borul és elhalmoz mindenféle szép szavakkal és dögönyözéssel.
Most meg ment befelé.
Nekem sem kellett több, mert be kell vallanom, nagyon vártam, hogy ő is itthon legyen, rohantam volna utána, de az asszony mivel csak két lábbal rendelkezik, nem bírta a tempót, hiába próbáltam húzással segíteni.
De a lényeg, hogy megérkeztünk végre és megláttam a házban a másikat, ahogy engem néz mosolyogva. Alig tudtam türtőztetni magam, annyira mentem volna hozzá.
Aztán elengedett a nyakamon ez az izé, én meg rohantam fel hozzá azon a pár lépcsőn.
Kicsit túl rózsaszín lenne, ha részletesen leírnám mi minden történt, lévén próbálok a jó ízlés határain belül maradni, de azért azt elmondhatom, nem volt érintés mentes az öröm.
Sikerem van töretlenül nála is, és ő is itt van a szívem csücskében már.
Nagyon megszerettem őket, most már ki is mondom nyíltan.
A dombon is normalizálódik a helyzet, most már inkább mellettük vagyok, mert kit érdekelnek a madarak!
Tudnak vakkantani?
Nem.
Tudnak hozzám kedvesen szólni?
Nem.
Örülnek nekem?
Nem.
Érdeklem őket?
Nem.
Ha ennyi a nem, akkor nincs sok értelme velük foglalkozni.
Inkább megyek a gazdikkal, mert a dombon is nagyon cukik.

Felbuzdulva a mai érzelmi kitörésemen megpróbáltam elmagyarázni nekik, hogy ha velem mutatkoznak, akkor jó lenne, ha egy-két kutyás dolgot felvennének a viselkedési repertoárjukba, és rögtön be is mutattam az egyik legalapvetőbb dolgot, a hempergést a jó szagokban.
Megcsináltam többször is, de semmi, ezek csak álltak egy helyben, néztek rám kedvesen, de egy guggolás se, annyit sem voltak hajlandók csinálni, sőt értetlenül kérdezgettek, hogy ebben mi olyan jó.
Megszerettem őket, de kérdezem én, hát hogyan neveljem őket jobb modorra, ha még azt sem értik, amit elmagyarázok nekik? Hiába mondtam, hogy nem csak a bundám ápolja, de jobb illatom is lesz, nem érdekelte őket.
Na nem baj, nem adom fel, majd csak elboldogulunk egymással valahogy.
Alig várom, hogy a dombon a naplementét nézve el tudjak velük csevegni bizonyos dolgokról, ilyen gazdi-blöki témákról!

2009. augusztus 11., kedd

Közeledem a gazdikhoz

Ma levettem őket a lábukról.
Egész nap az asszonnyal voltam együtt, és kipróbáltam, milyen amikor követem árnyékként.
Lenyűgöző sikerem volt, annyira boldog volt, hogy csak úgy röpködtek a dögönyözések és a jó szavak. Nagyon örült, látszott, tetszett neki. És be kell vallanom, nekem is tetszett. Nem is olyan rossz, ha közelebb engedem őket magamhoz!
Aztán megérkezett végre a nagyobb darab, akinek eddig is örültem, de gondoltam, vele is kipróbálom ezt.
Nem maradt el a sikerem, újra a figyelem középpontjába kerültem és nála is kicsaptam a biztosítékot, mert nem akarta abbahagyni a masszázst. A végén komolyan attól féltem, hogy esetleg nem marad rajtam bunda, és akkor hogyan nézek a dombon a hódolóim szemébe?
Mikor láttam, hogy a testtakarómmal minden rendben, engedtem, hogy tovább csinálja, elvégre olyan boldog volt, hogy nem akartam letörni a lelkesedését.
Vacsit is kaptam, extra fincsit, aztán engedtek emészteni, amiért különösen hálás vagyok, mert kinek van kedve teli pocakkal rohangálni! Én is inkább dőlök jobbra-balra, csak nézek ki a fejemből és gondolkodom az élet rejtelmeiről. Ha tudnák, mennyi és milyen szép gondolatok cikáznak a fejemben, tuti lehidalnának. Ha majd úgy látom, hogy fejlődnek és képesek lesznek mindazt, amit forgatok a fejemben megérteni, olyan műsort rendezek nekik, hogy még az álluk is leesik.
A tréning nem volt rossz, kimentünk, és a dombon is kipróbáltam, hogy nem megyek olyan messze, de ha mégis, akkor ha hívnak, megyek oda hozzájuk. Ez sem volt rossz, és határozottan jó érzés volt velük mutatkozni a többiek előtt. Már nem ciki őket megsétáltatni! Az elején még emlékszem, voltak gondok, főleg, amikor a nagydarab percenként elkurjantotta magát a nevem süvöltve. Kérdezem én, ki az a marha, aki erre azonnal odarohan hozzá? Én is csak a neveltetésem miatt mentem hozzá, plusz nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni a nagy nyilvánosság előtt.
De összességében jól érzem magam, a mai nappal elhatároztam, hogy kedvesebb leszek velük, mert a teszten eddig átmentek jeles eredménnyel, már ha tudják is ezek, hogy miről van szó.
Jó helyem van, itt maradok, mert marasztalnak veszettül, így kedves tárnoki lányok és a többiek, köszönök mindent nektek, és nyugodjatok meg, jól érzem magam itt, nem megyek vissza hozzátok, annak ellenére, hogy nagyon aranyosak voltatok velem.
Képeslapot nem küldök, mert a nagydarab nem adja oda a fényképezőgépét, azt hiszi a kis csacsi, nem tudok fotózni, így soraimmal üdvözlök mindenkit és remélem, a többiek, akikkel együtt rohangáltunk, mindannyian jó helyre kerültek!
Lizi, akit Szelencének is hívtak :)

2009. augusztus 9., vasárnap

Elődöm

Amíg az esti séta után valamit babráltak a pincében, addig beszéltem az elődömmel, akivel idekerülésem előtt is váltottunk pár vakkantást. Ő a Szivárvány hídon túl van, de szólt, hogy nem járok rosszul, ha ezeket az embereket választom, hiszen ő onnan látja, mennyire szomorúak nélküle és érzi, mennyire fel tudnám őket vidítani, már a puszta jelenlétemmel, és érzi, jól összepasszolnánk.
Hittem neki, mert ő jobban ismeri ezeket és gondoltam, adok nekik egy esélyt, de azért gondoltam, jobb az elővigyázatosság, és van egy mondás, miszerint a puding próbája az evés, majd kiderül, mennyire rózsás a helyzet velük.
Szóval ma is dumáltam Lujzival az elődömmel és elmondtam neki, hogy mennyire igaza volt.
Ezek tényleg nagyon örülnek nekem, határozottan boldogok a jelenlétemben.
Igaz, elmondtam a bánatom Lujzinak, kértem a tanácsát, hogy mit is tehetnék azon dolgok ellen, amiket már részben kiteregettem itt, de megnyugtatott, hogy ezek az összesen négylábúak csak a javamat akarják, és semmi ok az aggodalomra részemről, majd minden kitisztul és szép és jó lesz.
Elhiszem neki, eddig is minden vakkantása igaz volt, így bízom benne, hogy a jövő csak szépet és jót hozhat velük.
Most megyek a gazdi mellé, mert azért be kell vallanom, nagyon jó érzés, ha rám teszi a kezét vagy megmasszírozza a hátamat vagy ha csak simán mellette vagyok!

Meghatódtam

Amíg a kétlábúak húzták a lóbőrt ma délután, addig elolvastam, miket írtak rólam eddig.
Egész meghatódtam, mert azt eddig is éreztem, hogy van részükről némi szimpátia felém, de hogy ennyire szeretnének, azt nem hittem volna.
Azt hiszem maradok, mert ha ennyire odavannak értem, akkor lehet, érdemes viszonozni a szeretetüket, így akár egy nagyon jó kapcsolat is kerekedhet ebből.
Észrevettem, hogy a nagydarabnak lelóg a keze az ágyról, és annyira megindult voltam a soraitól, hogy a keze alá bújtam és úgy aludtunk tovább.
Jól esik a közelségük, és ha nem is mindig értenek meg, de jó tudni, hogy ennyire bírnak.
Majd formáljuk egymást :)

Jelentkezem

Ma is én írom e sorokat, mivel a kétlábúak elmentek itthonról.
Végre, legalább van egy kis szabadidőm pihenni, amikor nem kell a szórakoztatásukról gondoskodnom. Mert valljuk be őszintén, elég fárasztó azt lesni, hogy hogyan tudunk arra a bárgyú fejükre valami mosolyt csalni.
Mivel megnéztem a Regős Bendegúz életét bemutató dokumentumfilmet, úgy döntöttem, én is megírom emlékirataim, a jövő ebeinek okulásul.

Szóval nincs különösebb gond, csak néhány apróság zavar.
Például:
Nem értem, miért kell a nyakamra valami furcsa dolgot erősíteni séta előtt, ha az emelkedőre felérve a végéről leveszik azt a hosszú izét. Ha mehetek, jobb lenne már az elején elintézni az ajtónyitást, aztán mehetnék a dolgomra.
Ha örülök, amikor megérkeznek valahonnan, miért nem engedik, hogy felugorva cuppantsak egy csókot arra sima orcájukra, miért kell elugraniuk előlem, vagy ami még ennél is rosszabb, elfordulnak. Hát hogyan lehet így bánni velem?
Reggeli és vacsi még csak-csak, de hol az ebéd?
Egy falatka sem landol a tálkámban, pedig én mindent megteszek a jó viszony érdekében.
Van reggel séta, délben séta, este séta, zömmel megfelelő edzésprogrammal tarkítva, és azt megengedik, hogy a ház előtt kiosszam az arra érdemesnek találtatott lényeket, különösen a postás, aki nagyon a bögyömben van, de ha bent vagyok és éppen szólnék néhány szót is a rakoncátlanokra, máris elnémítanak valami furcsa, vizet spriccelő készülékkel.
Nagyon agyafúrtak! Hát persze hogy befogom a fasírtlesőm, kinek van kedve ázottan heverni a helyén.
És ha már a helynél tartunk, akkor itt jegyezném meg, hogy én, aki két lábbal többet bírok felmutatni, nekem kell az fűtőtest mellett az ablak alatt heverésznem, míg ők, akiknek összesen van négy lábuk, egy minden tekintetben a kényelmet sugárzó ülőgarnitúrán terpeszkednek, ahova a legnagyobb igyekezetem ellenére sem tudom magam bevackolni.
Oly nagyon féltik a vacak kis bútorukat, hogy éjszakára elbarikádozzák, nehogy kényelmesen töltsem az estét.
A konyha, ahonnan mindig ígéretes illatok kúsznak a nózim felé, szintén megközelíthetetlen.
Nem értem, hogyan tudnak olyan nagy nyugodtan ülni a féltve őrzött bútorukon, amikor ilyen finom illatok szivárognak be onnan! Minek tartják ott azt a sok finomságot, ha nem eszik meg! Ha rajtam múlna, nem sokáig lehetne ezeket a bukékat érezni, azt garantálom.
De összességében nem olyan rossz a helyzet, mert vannak jó programok, amiken szívesen megjelenek, az ellátmány is tűrhető, a welness részleg ha nem is világszínvonalú, de helyi viszonylatban kifejezetten jónak mondható, és a különböző szabadidős foglalkozások, amelyeket a nagyobb darab talál ki, hát ha viccesnek nem is, mindenesetre mosolyogtatónak nyugodtan nevezhető. Összetöri magát az a szerencsétlen, mire csóválok egyet, de akkor annyira boldog, hogy félek, rákap a madarak üldözésére.
Na ezekért a pillanatokért érdemes a jó viszonyt ápolni velük, mert ugyan hol röhöghet ennyit az eb?
Majd alakítom a világnézetüket, mert tény, hogy szigorúan az ő érdekükben, de meg kell tanulniuk, hol a helyük az ebek társadalmában!

2009. augusztus 8., szombat

Ma Lizi vezeti a naplót

Felkértem, hogy ha lehet, néha írjon már pár sort ő is, ne csak én kalimpáljak esténként.
Kicsit vonakodik ugyan, de rádumálom valahogy.
Jobb eredeti forrásból is olvasni, hogy mi is történik vele valójában.
.
.
Na itt vagyok, mert a személyzet bariton tagja nem hagy nyugodni, folyamatosan valami falatkával próbál rávenni, hogy írjak.
Eleget kell tennem neki, mert a végén hordó formám lesz a sok noszogatástól, és így mégsem mehetek ki a fess kanokhoz. Visszautasítani meg nem merem a fincsi tápot, mert a végén megsértődnek ezek a roppant érzékeny lelkületű kétlábúak, aztán ki tudja mi történik.
Szóval itt vagyok egy ideje, egész jól kijövök a személyzettel, kapom a masszázst és a jobbnál jobb ellátmányt, vannak érdekes foglalkozások, és ha ügyesen alakítom az életet, akkor még a séta alatt is kapok finomságokat. Ugyan néha elég sokat kell rohannom ide-oda azért, hogy egy falatkát adjanak, de hát C'est la vie!
Nem hagyják, hogy kedvemre rohangáljak a madarak után, és az erősebb kétlábú, feltételezem, az emberek között ezt a típust hívják kannak, szóval ez a példány ma rettentő módon kitolt velem.
Épp mentem volna szokásos ellenőrző körutamra, amikor éles hangon jelez a nevemet kiabálva, és látom, megy az ellenkező irányba. Azt hittem nem látok jól! Én itt vagyok, ez az alak meg lemaradva maratoni messzeségből kurjongat!
Kicsit rosszul esett, mert végtére is eddig mindent megtettem a szórakoztatásuk és a jó viszony érdekében, még a fekszik parancsuknak is engedelmeskedem, erre ez a hála! Jól faképnél hagy, és nem érdekli, hogy esetleg egy nagy madár elragadna. Vajon tényleg annyira szeretnek ezek engem, mint ahogy azt folyton bizonygatják, átlépve néha a jó ízlés határát a túl intim testkontaktusukkal?
Nem volt mit tennem, mentem utána, hogy kérdőre vonjam.
Rohantam, ahogy a csövön kifért, mert gyorsan le akartam rendezni a dolgot, hogy a kiszemelt rigócsordát kellőképpen el tudjam zavarni.
Odaértem mellé, mire ez az ember lehajolt és nagyon kedves hangon csak annyit kérdezett, hogy "Merre jártál?".
Összeszaladtak a szemeim az orrom irányába!
Normális, hogy kérdezhet ilyet, amikor pontosan látta, hogy honnan rohantam vissza hozzá!
Ráadásul a kérdéseimre nem volt hajlandó válaszolni, hanem csak kezdte volna a masszázs programot. Lehet, a hosszan tartó nagy meleg gátolja a józan gondolkodásban? Nem értem, eddig olyan normális volt!
Na mindegy, vártam, hogy kell-e ennem újra, de amikor mondta, hogy "Mehetsz", azonnal tudtam, itt az idő, uzsgyi a rigók után.
De nem mehettem messze, mert megint az előző jelenet játszódott le.
Nem értem, mi baja ennek?
Ezt csinálta vagy 80-szor ma délután, ami roppant a terhemre volt!
Elég ciki egy ilyen emberrel nyilvános helyen mutatkozni! A békés szemlélődő sem tud kiigazodni rajta, hát akkor én hogyan tudnék!
De ahogy mondtam eddig, C'est la vie! A végén már egész elvette a kedvem a madárkergetéstől, így csak mentem mellette szomorúan.
De azért roppant nagy mágus ez az ember, a végén csak megnevettetett és megenyhítette bánatom, a játékkal mindig le tud venni a lábamról. Ezt mondjuk nagyon szeretem benne!
Vigyáznom kell velük, roppant agyafúrtak. Kicsit is nem figyelek oda, és máris az történik, amit ők akarnak. Mondjuk nem járok rosszul, ha jó viszonyt ápolok velük, mert a maguk nemében egész jó fejek, néha már szórakoztatónak is lehet őket mondani, de résen kell lennem!
Azt, hogy mi mindent tudok, nem árulom el nekik, mert egyfelől a végén nem hinnék el, hogy mikre vagyok képes, másrészt pedig ki kell érdemelniük tudásom legjavának bemutatását.
Majd idővel, ahogy fejlődésük a nevelésem hatására engedi.
Addig még sok tollat kitépek a rigókból, és néhányszor jól megugatom a gördeszkásokat az utcán.

Nem könnyű a kutyaélet a kétlábúak társaságában, de majd idomítom őket!
Most meg késik a vacsival, hát ennyi, megyek és rendet csinálok!
Persze csak óvatosan, a végén még belegázolok abba az érzékeny lelkükbe!

2009. augusztus 7., péntek

Fejlődik, nyílik

Hogy mennyire, azt el sem hisszük!
Most már lehet vele játszani. Nem akar közben legyűrni minket, nem akarja a fejünk fölé reppenve megmutatni, hogy ki az úr, nincs benne egy csepp agresszív kismalac sem.
Ma is játszottunk, ilyen incselkedősdit, amikor szemben áll velem ádáz cowboy módján és várja, hogy "megijesszem". Ilyenkor rámorgok, és ő meghátrál, de közben már várja, hogy mikor ijeszthet vissza. Morog, vicsorog, de olyan erővel csóvál, hogy a ventilátort ki kell kapcsolni. Nagyon cuki, mert el-elbújik mint egy kisgyerek, és a lesből néz, figyel és várja, hogy újra és újra megtaláljam és jól megijesszem :) Alig hisszük el, hogy ennyire játékos lett :)
De nagyon bírjuk!
Ezt egyébként a kedvenc rongyával a szájában is elő tudjuk adni, olyankor viszonylag keveset vakkant, de annál többször próbálja kihúzni a kezemből :)
( Most is itt van, és jelzi, hogy játszana kicsit )
A torreádorosdit is bírja még, sőt, ha megyünk sétálni és egy hosszabb gatyót akarunk felkapni, akkor képes a nadrágban is vörös posztót látni, és "támad" bika módjára.
Szóval nagyon nagyot fejlődött!
Ugyanakkor féltékeny a többi kutyára, persze csak akkor, ha lehajolok valamelyikhez és megpróbálok haverkodni. Ekkor közénk fúrja magát, nem ugat, nem vicsorog, nem morog, nem lökdösődik, csak jelzi, hogy ő is ott van, vele, a jelenlétével is számolnunk kell, miközben esetleg átadnánk magunkat egymásnak a másik blökivel és őt kizárva esetleg eltöltenénk két teljes önfeledt percet dögönyözéssel.
Azért ez jól esik, mert azt jelenti, ide akar tartozni, és nem tűri, ha esetleg más felé kacsintgatnánk.
Nem kell félnie a kis marhának, mert nincs az a kincs sem szelence, amiért elcserélnénk!
Ellenben úgy érzi, a madarak üldözése, Ági szavaival élve, kötelessége. Valahogy bele van programozva abba az édes kis búrájába, hogy neki mindennél fontosabb feladata az életben a gaz, galád, alávaló, a darvini skálán valahol ez egysejtűek magasságában tanyázó, szárnyakkal csapkodó lényeket irtani, üldözni, űzni, nyugalmukat, békés emésztésüket minden eszközzel széttúrni.
Elképesztő a műsor, amikor megdelejezve rohan a bokrok felé, és semmi mást nem látni, mint a lombok rázkódását, miközben tucatjával menekülnek tollvesztve a rigók, galambok és verebek.
Néha felbukkan egy vöröses-barna folt egy villanásra, de ugyanolyan gyorsan el is tűnik a másik oldalon.
Persze hívásra jön vissza, különösen azóta, hogy amikor nagyon begerjedt és rohant a madarak után, egyszer-kétszer elindultunk az ellenkező irányba. Amikor megneszelte, hogy nem vagyunk szorosan a sarkában, azonnal sprintelt vissza. Most ott tartunk, hogy már a megdelejezés pillanatától is lesi a szeme sarkából, hogy merre vagyunk, és nem csak a "normál" séta alatt pislog felénk ellenőrizve, hogy hol kóválygunk.
A többi kutyákkal nagyon barátságos, de mérsékelt érdeklődést mutat irányukba, mert a madarak kergetése számára még ennél is fontosabb feladat. Ugyan futkorászik velük, játszik is ha nagyon kérlelik, de ha madár kerül a látóterébe, elmúlik a játék róla, és uzsgyi a szárnyasok után.
Ezt persze a többi kutya nem igazán érti, látványosan nem tudnak mit kezdeni a helyzettel, csak néznek Lizi után, miközben azon töprengenek, hogy vajon mi baja lehet ennek a csábos kis vörösnek!
Pórázon még húz. De sebaj, lesz mit kikovácsolni.
Tegnap egyik barátom szülinapján voltunk, és csak késő este jöttünk haza, mialatt ő kint volt a ház előtt. Beszélgettünk is róla Ágival, hogy vajon hogyan viselheti ezt az egyedüllétet.
Nem volt semmi gond, egyre inkább kezd benne tudatosulni, hogy ha el is megyünk és ő marad itthon, akkor nem kell sokat aludnia, és jövünk haza. Érkezéskor meggyőződhetünk, mennyire örül. Vinnyog, ugrál, pörög, vakkant, futkározik a kapu és az ajtó között és közben csóvál :)
Nagyon klassz megérkezni úgy, hogy tudjuk, vár ránk :)
És jó látni, hogy egyre nyitottabb és játékosabb lesz :)