Májki

Megérkezett Myke, így izgalmasabb lett az élet :)

2009. szeptember 28., hétfő

A nagydarab egy mágus

Varázsló, mert úgy nézek a szemeibe, mint akit megdelejeztek!
Lehet, kevert valamit az italomba!?!?
Nem értem magam, de határozottan jó érzés szemezni vele.
Majd jól kipróbálom, hogy meddig bírja!
Olyan jól állom a tekintetét, hogy eb legyen a talpán, aki ezt felülmúlja.
Rengeteget tud forogni, amikor pórázon vezet! Elképesztő! Kicsit is elé ügetek, már megy a másik irányba. Nem akarom, hogy elszédüljön, így inkább engedem, hogy arra menjen, amerre akar, és olyan sebességgel, amilyennel akar.
Ugyanakkor van egy új szokása, hív, de háttal van nekem, és közben csapkodja a bal combját.
Nem értem, mi ez az autóagresszió nála, de mivel nem az én virgácsom ütögeti, hát csinálja csak. (Jó lenne valami emberek betegségeiben jártas szakblöki véleményét kikérdezni erről a jelenségről, hátha gyógyítható! Ne szenvedjen már szerencsétlen!)
Persze nem is ez a kínos ebben, hanem az, hogy elvárja, odaszaladjak a megvert lábához lelkesen, és elvegyem a falatkát, amit diszkréten az arcomba helyez!
Nem értem, de mivel hamar túl akarok lenni ezeken a kényelmetlen helyzeteken, és nem akarom, hogy lilára verje a lábát, jobbnak látom hamar túl lenni a dolgon, és menni, ha engedi.

A kishapsit lerendeztem, elmondtam neki éjjel, hogy mi is a módi mifelénk, és jeleztem, hogy hol a helye. Az, hogy a rangsorban alattam van persze nem azt jelenti, hogy nem szeretném, csak tudja, hogy honnan fúj a déli szél!
Nincs vele gond egyébként!

A gazdikban viszont azt nagyon szeretem, hogy nincs kivételezés, ha engem hívnak, és a kishapsi is odaszalad, akkor csak nekem adnak falatkát, de hogy ne keseredjen el ez a kis vacak, ilyenkor elfordulnak, hívják, leültetik, szemezést provokálnak és neki is adnak jutit.
Az pedig nagyon tetszik, hogy mindig engem simogatnak meg először, aztán őt.
Ezt nagyon nagyra értékelem náluk!

Egész jó lett az élet itt velük, már a kishapsi sem zavar, sőt, jó vele együtt lenni!

2009. szeptember 27., vasárnap

Suli

Ez a suli csuda hely, csak fárasztó!
Nem elég, hogy az eddigieket számon kérik, de még újabb és újabb fondorlatokkal próbálnak minket trenírozni.
Ma is, séta, ül-fekszik-szemez, majd újabb feladatok. Nem elég, hogy a főnök alias gazdi behív, még csúnyán elfordul, majd paskolja a bal lábát, és csak akkor ad falatkát, ha én is megpaskolom a bal lábát a jelenlétemmel!
Ki érti ezt?
Ugyanakkor olyan nagyon boldog, ha valamit jól teljesítek, hogy ha nem is mutatja, de én érzem, majd szétszakad az örömtől, olyan nagyon jól érzi magát!
Segítek neki, hogy ez az állapota folyamatos legyen, ha már ennyit törte magát, ráadásul nagyon csípem!
Bírom a kishapsit is, ez felnéz rám és példaképként tekint rám.
Egyre jobban lehet játszani is vele, ugyanakkor nagyon hiányzom neki, ezt ő mondta ma délután, amikor a suliból megérkeztünk.

2009. szeptember 25., péntek

Megtörtem

Nem tudom, hogyan történhetett, de a nagyobb darab teljesen átvette az irányítást.
Tűnődöm, próbálok visszaemlékezni, de semmi.
Ma is, arra kellett mennem, amerre ő akart, figyelnem kellett a szemeit, és még le is fektetett a dombon, és várt, bár be kell valljam, közben nagyon lassan és nyugtatón dörgölte a bundám, ami nagyon jól esett.
Nem is értem, miért nem lehetett egyből ezzel kezdeni, a többit meg hagyni a fenébe!
Olyan, de olyan nagyon fáradt vagyok ettől, hogy már alig várom, hogy elmúljon ez az időszak, és ez az akaratátvivő gazdi újra munkába álljon.
De nem tudok rá haragudni, mert egész egyszerűen frenetikus dolgokat csinál velem a dombon, kettesben mentünk ki, csak ő és én, majd birkózunk, kergetőzünk.
Néha leülünk mind a ketten, és akkor beszél hozzám, és mond olyan dolgokat, amik azért be kell valljam, nagyon jól esnek. Ma is elmondta, ahogy ott ejtőztünk a nagy fa árnyékában, hogy mennyire bír engem, és hogy a kishapsi ittléte egy cseppet sem jelenti azt, hogy engem ne szeretne, meg hogy büszke rám, amiért arra megyek, amerre ő akarja és hogy figyelek rá.
Szóval ilyen és ehhez hasonló dolgokról nyomta a sódert, amivel megint levett a lábamról.
Nagyon tud hízelegni!

A kishapsi egyre jobb arc, végre lehet vele komolyabban csevegni, és ami szuper, erősíti a házőrzést, mert amikor kimegyek, jön utánam akár egy árnyék, és mondja a magáét!
Jó lesz vele, bár őt is lefárasztotta a gazdi, láttam rajta, amikor visszajöttek a délutáni sétából.
Mind a ketten csak pihegtünk a padlón és aludtunk vecsernyéig.

2009. szeptember 24., csütörtök

Kitikkadtam

Ez a nagyobb darab kétlábú ma nagyon kikészített!
Nem elég, hogy elfáradtam, de teljesen ki is merültem, alig vártam a délelőtti vegzálása után, hogy otthon végre a jó kis fekhelyemre befeküdjek.
Elmondom, mi minden történt!
Felvitt a dombra, de előtte az utcán főnökösködött.  Azt hitte szerencsétlen, hogy majd jól arra fogok menni, amerre ő akar, de mivel láttam, hogy valami nincs rendben az agytekervényeivel, inkább ráhagytam a dolgot gondolván, a járdán majd visszaáll a rend.
De nem, nem állt vissza, hanem mikor már végre mehettem volna, akkor mit tapasztalok, pórázostul, jutifalatostul megpördül a tengelye körül és inal a másik irányba.
Először azt hittem, nem látok jól, még meg is dörzsöltem volna a szemeim, ha ez a bitang gazdi nem rohant volna lélekszakadva.
Nagyon csodálkoztam ezen az eljáráson, de összekaptam magam, és megpróbáltam elé vágni.
Nem sikerült!
Valahogy megneszelte, hogy leelőzöm, erre újra megfordult!
Ekkor indultam volna előzni, de újra megfordult!
Mi fontosabb dolga lehetne ennek a galád gazdinak, mint hogy engem kísérjen, árnyékként kövessen és ha megéhezem, toljon az arcberendezésembe egy kis harapnivalót!
Ezzel nem értek véget viszontagságaim, mert e rövid kis bevezetés után jött a szokásos hancúr a dombon, ami be kell valljam, nagyon tetszik, olyan jókat lehet ezzel a fickóval kergetőzni, hogy egész meglágyul a szívem, és az ilyen, előbbiekben leírtakat is hajlandó vagyok tolerálni, elnézni  neki.
Nem is olyan rossz ránézni, még falatka nélkül is bírom egy kis ideig, na nem merem még nagyon hosszúra nyújtani a szemezést vele, mert félek, valami károsodást szenvedhetek a látványtól.
De a lényeg, hogy a szabad kis játszadozás után abban reménykedtem, hogy jól hazamegyünk és majd jól megkapom a kiérdemelt falatkáim, majd jól lefekhetek és álmodhatok valami szépet ilyen nyárson sült finomságokról, amiket szalonnába tekernek és úgy sütnek.
Hát nem, nem ez történt, hanem kattant a póráz, és máris mentünk olyan helyekre, amiket én egyedül szoktam bejárni, de most sajnos kaptam kíséretet. Nem is akár milyet, mert megint a séta első részét ismételgette.
Komolyan mondom, nem tudom, mi a baja, de alig bírtam követni, és ha még meg is próbáltam előzni, akkor lett aztán nagy pörgés forgás!
Cikázott ide-oda, ment dombnak fel, dombról le, fák között és bokrokon át, én meg alig bírtam követni.
Feladtam a reményt, hogy ez a séta olyan lesz mint a többi, ezért csak ballagtam mellette egykedvűen.
Ezt nem tudom, honnan érezhette meg, mert elkezdte osztogatni a falatkákat.
Leültetett, és amikor ránéztem, kaptam egy fincsi kis kaját.
Ezen viszont meglepődtem, mert arra gondoltam, megháborodott!
Aztán rájöttem, hogy nem, sőt, mivel elég következetesen csinálta, már tudom, mit akar.
Most ezen elgondolkodtam, mert át kell értékelnem ezt magamban, el kell tűnődnöm a mai nap eseményein, hogy megéri-e mindez nekem.
Mondjuk nagyon szeretem őket, és a szívem azt mondja, maradjak, csak hát az eszem még sorakoztat fel néhány ellenérvet.
Szóval itthon rendesen kidöglöttem, felborultam a padlón, mert melegem is volt, meg a lábaim is kikészültek a sok sétától, és megálmodtam, hogy mitévő leszek.
Eldöntöttem, itt maradok!
Még ugyan próbálom a főnökséget visszaszerezni, de ha nem kapom meg az aranyalmát, az sem baj, mert összességében egész jól érzem magam velük, plusz itt a kishapsi, akivel elég jókat lehet dumcsizni éjjelente, így nem adom fel jelenlegi helyem.

A kishapsit nagyon megszerettem, már lehet vele játszani, és egyáltalán nem akarja a füleim átszabni.
A gazdik is nagyon csípik, de nagyon örülök annak, hogy az irántam érzett szeretetük egy cseppet sem apadt és még véletlenül sem kivételeznek sem vele, sem velem, és ez nagyon jól esik nekem.
Kényesen ügyelnek arra, hogy még véletlenül se kapjon egyikünk se több, se kevesebb szeretetet mint a másik.

Konklúzió, ha már ennyire ragaszkodik a vezető szerephez a nagyobb darab, felőlem megkaphatja, nem akarom azt a törékeny kis önbizalmát darabokra törni.
( De azért próbálkozom visszavenni majd! )

2009. szeptember 22., kedd

Segítség

Az történik, amit a nagydarab kétlábú akar, és nem tudok tenni ellene semmit!
Nem bírom levenni róla a szemem, és magam is meglepődöm, amikor ugyan a figyelmem elfordítja a fejem jobbra vagy balra, de hirtelen azon kapom magam, hogy visszapattan a fejem és nézem azt a nagy fejét!
Alulról néha ijesztő a gazdi, így ha nem lennék ennyire bátor kis szuka, tuti, magam alá rondítanék, de mit csináljak, kedvelem, és ez az ilyen traumákon is könnyedén átsegít.
Szóval ha hív, akkor megyek, rohanok, leülök elé és nézek rá, ez meg boldogan osztja a falatokat, amik meg kell mondjam, kifejezetten jó táplálék kiegészítők a nagy rohanásban!
Ellenben ez a suli az előnyére vált, mert végre mer velem játszani, na nem mint ha eddig nem tette volna ezt, de most határozottan meg tud futtatni, pláne, ha rám vicsorog azokkal a rettenetes grimaszokkal, naná hogy elfutok, csak mindig visszamegyek hozzá, mert alig akarom elhinni, hogy valakinek ilyen mimikája lenne.
Ma is úgy megfuttatott, hogy alig bírtam talpon maradni.
Ha a suli ilyen hatással van rá, akkor mégsem tiltom el tőle, sőt! Bár egyre fürgébb és már tud velem, mellettem rohanni elég hosszan, ami veszélyes is lehet adott esetben.
Mert teszem azt, mi van, ha kicsit is lassulok, akkor simán lefut, és akkor oda az eddigi önbizalmam.
Majd edzem reggelente az atlétákkal, mert akkor úgyis olyan tompa, hogy alig vonszolja magát!
Egyre jobb a viszonyom a kishapsival, kezdem egész megkedvelni, ma már játszottam is vele, kicsit húztam, megnéztem, meddig mehetek el nála.
Nem lesz itt gond, párszor incselkedem vele, majd rájön, hogy nem is kell ebből nagy ügyet csinálni.
Jó lesz vele hancúrozni valamikor, amikor már kicsit tisztább lesz a gondolkodása.
Ma jó volt vele a séta alatt is, mert ugyan megugatott pár blökit, de aztán egész megbarátkozott a helyzettel és belátta, hogy nincs értelme morgolódni és zsörtölődni.
Ma fotóztak minket veszettül, a nagydarab meg ujjongott, amikor sikerült neki egy egy jó képet csinálnia.
Majd feltöltöm, mert láttam, hogy a kishapsiról már dobott fel néhányat.
Hát ennyi, most hulla fáradt vagyok, elteszem magam holnapra.







2009. szeptember 21., hétfő

Alakul az élet

Visszaveszem az írást ezektől, mert így legalább megtudja a világ, hogy mi is történik itt pontosan.
Ez az iskola az agyamra megy.
Eddig ha belenéztem a nagydarab szemébe, az esetek nagyobbik részében az elolvadt, dögönyözött, de nem járt finom falatokkal.
Most, hogy a suliba járunk, ez a mamlasz nagydarab, azokkal a busa szerű szemeivel rám néz, de mindig pont a legalkalmatlanabb időben, amikor valami érdekeset látok vagy hallok valamerről, és elvárja, hogy szemezzek vele.
Na, most kérdem én, hogyan lehet egy olyan kétlábú szemeibe hosszan belenézni vagy akár elveszni a tekintetében, akinek már a puszta látványától is rezeg a hasam a röhögéstől?
Néha alig bírom türtőztetni magam, és nagyon nehezemre esik, hogy egy értelmes arcberendezést varázsoljak a pofámra.
De a lényeg, hogy ez az emberformájú lény már csak akkor ad falatkát, ha mélyen belenézek a szemébe.
Mit tudok csinálni, belenézek!
Így legalább örül, nem töröm le a lelkesedését, megkapom a falatkát is és mehetek dolgomra, mert ugye abból a dombon annyi van, hogy elmesélni is hosszú lenne.
Nem tudom, ha ilyen hatással van az iskola a gazdikra, lehet, megtiltom, hogy odamenjen.
Mert kérdem én, micsoda piszok dolog a kutyával eljátszani, hogy tudom, ott a falat valamelyik krinolin formájú ujjaival elzárt markában, és ez a galád csak akkor adja ide, ha ránézek.
Erre képezik ki a gazdikat???
Túl jól csinálják!

Kiscsávó
Róla is be kell számolnom, mert néha az agyamra megy őkelme.
Az első napi kis malőrt, amikor fél fülem bánta majdnem a jól neveltségem, elnézem neki, nagyvonalú leszek vele, kap még egy esélyt.
Meg is kapta, igyekezett ám rendesen, ezért jár neki a jutifalatka, amit a rejtett tartalékomból már kiutaltam neki. Elbeszélgettem vele, mitől van ez a furcsa reakciója minden felé közeledő élőlényre, és elmondta hogy nagyon furcsa helyen volt, elég sok időt kellett a lakosztályában töltenie, és ez meglehetősen megviselte.
Mondta, hogy mellette jöttek mentek a kollégák, ő meg csak nézte az eseményeket  a rács mögül, és már alig várta, hogy végre őt is elvigyék onnan.
Erre mondtam neki, hogy mit akar, már ki is került, és ha nem csinál nagy gikszert, akkor addig marad, amíg akar, minden nap lesz wellness kezelés, változatos étrend, sport és még a képzésünkről sem feledkeznek meg.
Nagyokat pislogott, és sűrűn kérte az elnézésem, pedig már vagy ezerszer mondtam neki, hogy nyugi, hozzám a harag ritkán látogat, akkor is csak rám néz, és már menekül is fejvesztve.
Ez megnyugtatta, legalábbis úgy tűnt.
Aztán csevegtünk a közös ismerősökről, kérdezgettem, hogy milyen az élet most ott, ahonnan mind a ketten jöttünk.
Ahogy már írtam, megtudtam, Mani beteg, amitől nagyon rossz lett a kedvem, és Karatu sem hozza legjobb formáját, de erről majd írok.
Aztán megvirradt mára, így kénytelenek voltunk kicsit durmolni, hogy a mai napot bírjuk a nagydarab mellett, mert az a hír járta, hogy ezen a héten itthon marad velünk. Képezni akar minket vagy valami ilyesmi, de erről meg az imént karcintottam pár sort.
Mára egész barátias lett a kapcsolatunk a kishapsival, és még el kell telnie kis időnek, hogy megbarátkozzunk egymással, de bizakodó vagyok, végül is egész jó formája van.
Kíváncsi vagyok, mennyire oldódik fel itt nálunk, mert a két gazdi mindent megtesz a szórakoztatásáért, és ami egyébként egész szimpatikussá teszi ezeket a szememben, hogy nincs kivételezés, ha a kishapsi kap dögönyözést, akkor én is, de visszafelé is igaz, ha én kapok, akkor a kishapsi is.
Lássuk, mit hoz a jövő...

2009. szeptember 20., vasárnap

Még mindig a jelenről - Myke, suli

Ma voltunk második nap a suliban, és ma jött Ági és Myke is.
Ők kintről figyelték a foglalkozást, amíg mi bent voltunk és gyakorlatoztunk Lizivel.
A figyelem megy a legnehezebben, plusz ezek ketten Myke-val vagy kezdenek megbarátkozni vagy Lizit annyira érdekelte, hogy Ági és Myke mit csinálnak, hogy amikor a "Mehetsz" feloldással elengedtem, akkor rohant a kerítéshez, és kereste őket.
Egyébként sem egy túl társasági eb, nem igen akart rohangálni a többiekkel, ami persze adódhat abból is, hogy a csoportunk tele van olyan igazán kemény kuttyokkal.
Roti, kanári kutya, staffordshire, bullterrier, hogy csak a lazábbakat említsem, de a koronát egy komondor tolja rá a csapatra.
Nem csoda, hogy nem óhajt nagyobb rohangálásokba kezdeni, én sem szívesen rohangálnék nálam 5-6-szor nagyobb és erősebb teremtményekkel, különösen akkor, ha minden futkározásnak az a vége, hogy lenyomnak a földre.
De a lényeg a lényeg, hogy Lizinél a figyelmet kell fejleszteni, erősíteni és a pórázon sétát is csiszolnunk kell.
A házi feladat fel van adva, még mázli, hogy jövő héten itthon vagyok, így lehet az ebeket szelídíteni, összeszoktatni, Lizivel a háefet gyakorolni. Myke-t pedig barátkozóbbá, emberhez és rohangáló falkához barátságosan közeledővé tenni.
Újra intenzív eb kezelő hét jön, ami kifejezetten jó lesz, izgatottan várom, hogy hogyan alakul a kishapsi és Lizi kapcsolata.
Ma délután, miután megérkeztünk, ezek elkezdtek versenyt bújni, dörgölőztek a lábamhoz, majd amikor Lizi megrázta magát, Myke is ugyanúgy rázta meg magát, aztán amikor Lizi rohant ki ugatva, mert meghallott valamit, akkor Myke is ment utána elég öblös hangon vakkantva.
Tulajdonképpen alaptermészetében ez a kiskutya nagyon aranyos, velünk nagyon barátságos, kicsit óvatos még, és lehorgasztott fejjel bátortalanul közeledik, de ha ülök és leengedem a kezem vagy ha állok és leguggolok és bátorítom, akkor azonnal felgyorsul és bújik és örül és tűri a dögönyözést.
Ági különösen megfogta a kishapsi fantáziáját, őt kicsit jobban csípi mit engem.
A végén még egész féltékeny leszek, hogy a kis szöszi lekapja az én szöszimet a lábáról! Majd figyelek rájuk, mert gyanúsan jól elvannak ezek ketten!
Ellenben idegenekkel szemben nagyon bizalmatlan, tegnap jezett, konkrétan odakapott egy kutyás ismerősünk kezére, pedig mondtuk neki, hogy ne ugorjon rá Myke-ra, annak ellenére ne, hogy olyan aranyosan néz ki!
Rápirítottam Myke-ra, hogy irgum-burgum meg ilyenek, amitől szegénykém behúzta fülét farkát és megijedt mire a kutyás ismerősünk kezdett el könyörögni, hogy jaj ne bántsuk, mert csak jelzett Myke, hogy elég ebből és ő nem tud beszélni mert kutya és még keze sincs, hogy azzal jelezzen, és különben sincs semmi baj, nem lett szita a kezéből. Nem akartam én a kishapsit bántani, csak jól megszidtam, ami elegendő jelzés volt neki, hogy ez TILOS!
Amúgy zz a kis bitang tényleg nagyon aranyosan néz ki, mindenki azonnal dögönyözné, és alig hiszik el, hogy már majdnem 3 éves. Rá akarnak rohanni, ami Myke-ban természetesen nem kelt jó érzéseket, de majd kezeljük a dolgot, és fokozatosan szoktatjuk ehhez is.
Nem lesz egyszerű a menet, de ha az alaptermészete is ádáz volna, akkor lehetetlen lenne kihozni ebből az állapotából. Ami minket reménnyel tölt el, hogy ha szép fokozatosan és óvatosan nyúlunk felé, ha nem hirtelenkedünk, amíg meg nem szokja a kezünk közelségét, később a hirtelen mozdulatainkat, ami lehet egy kiadós dögönyözés vagy csak egy kis "seggre pacsi", addig csak óvatosan duhajkodunk,
Bár meg kell mondjam, próbáltam felmérni, hogy meddig mehetek, és próbáltam hirtelen felé nyúlva dögönyözni, a hátsója felé is inkább már átmenni masszírozásba a gerince mellett, és amikor hirtelen megfordul, akkor már szinte gügyögve kezdek el beszélni hozzá, közben a másik kezemmel azonnal pofázmányra "támadva" ott is dögönyözni, és így tovább és így tovább, ami úgy tűnik, hatásos, mert ha lassan is, de biztosan meg fogja szokni első körben, hogy itt nem éri semmilyen támadás.
Az is bámulatos, hogy amikor falatkát nyújtok neki, akkor olyan óvatosan veszi el, hogy attól el lehet olvadni.
Nem ám könyökig bekapja a kezem, hanem a nyelvével nyúl ki, akár egy kaméleon, és még véletlenül sem akarja a fogait használni a falatka elvételéhez! Azt hiszem, ha igazi vadállat lenne, akkor nem így venné el a kaját!
Ugyan nem próbáltuk a vacsis tálka elvételét - ami késik, nem múlik - de hamarosan arra is sort kerítünk.
Nem tudom, de valahogy az az érzésem, hogy amíg ő figyel ránk, mert olyan mélyen a szemünkbe néz, mint Lizi eddig SOHA, addig nem lesz itt gond, és nála a falka hierarchia és törvény megtanítása lesz a fő feladat, a határok megmutatásával az élet különböző területein, mit lakásban, utcán, autóban ebekkel, kutyákkal és természetesen velünk.
Szerintem ha ezeket megmutatjuk neki és jókora adag, már mát túlcsorduló szeretettel kezeljük, akkor nem lesz gond, és ha lassan is, de sikerül az agresszív kismalacból egy tüneményes kishapsit faragnunk.
Egyébként kettőjük kapcsolata a mai napra már lényegesen jobb a tegnapinál és a tegnap előttinél.
Konkréten Myke ma átbújt Lizi alatt, ami elől Lizi nem ugrott el, hanem csak nézte, hogy mit csinál a kishapsi.
Most éppen Lizi kiment rendezkedni a ház elé, Myke meg rohant utána, nehogy kimaradjon valami jóból!
Nagyon édesek együtt és külön külön is :)
Ha így feléledtek, mert eddig durmoltak, akkor itt az ideje az esti sétának :)

2009. szeptember 18., péntek

Megjött a kis ádáz

Ezt muszáj elmesélnem, mert addig nem tudok anekdotázni sem, plusz ha bennem marad, akkor tuti szétvet a düh.
Már alig vártam, hogy a nagydarab kétlábú megérkezzen a tegnap ígért kishapsival, de a nagy várakozásban nem is a kishapsi érdekelt, hanem a nagydarab.
Furi vagy sem, de csípem ezt a mamlasz fickót, még ha kicsit ütődött is néha.
De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy mikor megérkezett, akkor éreztem rajta a múlt heti eb szagát.
Kerestem, de nem találtam sehol, viszont éreztem a széllel az asszony és a kishapsi illatát a domb felől.
Rohantam az ajtóhoz, de be volt zárva. Rohantam vissza a gazdihoz, és örömmel láttam, hogy fejlődik, mert akasztott le a pórázt, és már kint is voltunk a dombon.
Ott volt ez a kreatúra az asszonnyal.
Odamentem, és próbáltam bemutatkozni, ahogy az kulturált ebeknél szokásos.
Elmondott pár dolgot magáról, hogy sokat volt furcsa helyen, és zömmel este mehetett az elkerített lakosztályán kívülre, aztán jött az a hely, ahol én is lehúztam egy kis időt, mielőtt a kétlábúk el nem jöttek értem.
Kérdezgettem, mit tud Maniról és Karaturól, de sajnos rossz híreket kaptam, mert Mani beteg, Karatu meg valami nehezen-kezelhető-dogok rehab központjában szakértők megfigyelése alá került.
Szegény Karatu, majd később elmondom, mi a baja a megtört lelkű hegyomlásnak.
Na de a lényeg a lényeg, hogy volt kis futkározás a dombon, volt ösmerkedés meg ilyenek, aztán mentünk haza.
Hogy őszinte legyek, meglepődtem, hogy bejön a lakrészünkbe, de ez van, nem én vagyok a főnök, egyelőre!
Aztán ez a kishapsi rohant fel és alá, nézett és szimatolt mindent, még az ablakpárkányra is felugrott, és onnan szemlélte a kertet.
Aztán az a felháborító dolog történt, hogy a kétlábúak vele kezdtek el foglalatoskodni, hívták magukhoz, dögönyözték meg ilyenek. Nem hittem a szemeimnek. Azt hittem, ez csak álom, ezért nekimentem a falnak, hogy hátha attól felábredek, de semmi.
Próbáltam az asszony mellé menni, de ott volt ez a kis, nem is tudom minek nevezzem figura, aki a közeledésemre egész egyszerűen megharapott.
Jól megijedtem, és kiszaladtam a nagydarabhoz, aki azonnal megnézte, hogy van-e sérülésem.
Majd kivitte a kishapsit a házon kívülre, de hogy ott mi történt, azt nem tudom.
Szerintem dumált a fejével.
Majd visszajöttek, amitől ideges lettem, és nem tudom, hogy hogyan fogunk mi itt jól összehaverkodni, ha ennyire agresszív a kiscsávó!
Minden bizodalmam az asszonyba és a nagydarabba helyezem.
Majd kiderül, mennyire szeretnek ezek engem!

2009. szeptember 17., csütörtök

Májki, azaz a jelelnről is be kell számolnom néha

Ez itt a jelen története, nem a tárnoki élményeim része.
Folyton azt a nevet emlegetik, hogy Májki, Májki, Májki és közben mutogatnak a számítógépükön mindenféle fotót egy blökiről akivel már a múlt héten összefutottam egy olyan, de olyan furcsa helyen, hogy azt leírni is nehéz lesz. (Róla mutogatják a fotókat »)
Elvittek egy nagy folyó partjára, ahol bementünk egy erdőszerű területre, és ott voltak különféle kisebb nagyobb elkerített részek, ami még akár rendben is lett volna, de olyan sok kutya volt ott, hogy magam is meglepődtem, pedig nem tartom magam egy léten nyomon meghökkenő típusnak.
Volt ott, kicsi és nagy, idősebb és kölyök méretű és korú blöki, akik rohangáltak boldogan olyan gazdikkal, akik egész jól beszélték a kutya dialketust.
Az egyiket leszólítottam, egy ilyen borjú méretű masztifot, hogy tulajdonképpen én most hol is vagyok?
Mintha a fogát húzták volna, olyan kelletlenül röccentette oda, hogy ez a kutyasuli te kis mamlasz.
Csak és kizárólag a neveltetésem és a gazdik iránti jó érzésem tartottak vissza attól, hogy ne oktassam ki a nagy melákot arról, hogy kivel is beszél valójában.
Mosolyogva csak annyit mondtam, hogy köszi, csak kíváncsi voltam, hogy ő tudja-e, azzal rohantam a gazdik után, de még láttam, hogy a nagydarabnak zubog a nyála, annyira felizgatta magát a válaszomon.
Ahogy körbenéztem és szaglásztam, kicsit fellélegeztem, hogy ilyen a suli, mert nem tűnt kínzókamrának, sokkal inkább egy jópofa foglalkoztatónak, ahol ahogy a különböző jelekből és hangokból kivettem, néhány kétlábú, akik láthatóan és hallhatóan egész jól értettek kutyául, megkockáztatom, hogy már már a felsőfok határát súrolták, tanították a többi kétlábúakat a mi nyelvünkre és jelzésrendszerünkre!
Na, ez szimpi, feléledt a remény bennem, hogy ha ide elhoznak és ők megtanulnak kutyául, akkor egy idő után már elég lesz csak annyit mondanom fekvés közben a helyemről a gazdijaimnak, hogy rántott gyík sült macskával, és máris hozzák a finom falatokat.
Egész feldobódtam a látványtól és a képzett gazdik gondolatától.
Aztán bementünk egy elkerített részbe pár blökivel rohangálni, eközben megérkezett egy kistestű, leginkább spániel mérethez igazodó golden retirever kishapsi, aki kísértetiesen hasonlít arra a blökire, akiről a gazdijaim képeket mutogatnak. Nem volt unszimpatikus a srác, sőt, kifejezetten tetszett a stílusa, leszámítva, hogy bemutatkozásként azonnal a terület közepére csinált, kétszer. Ha ő az a Májki, akiről itt áradonak nekem, akkor nincs gond, őt szívesen látom viszont megint a szigeten, de van egy sanda gyanúm, hogy ide akarják venni, ami meg kell mondjam, nem tudom, milyen hatással lesz a gazdikkal kialakított jó viszonyra.
Ugyan tudom, hogy onnan jön, ahol a mostani helyem előtt voltam, és elárult egy-két infót Maniról, de hogy milyen lesz az élet vele, az majd kiderül.
Ezek a kétlábúak annyira szeretnék ha itt lenne, hogy a nagydarab ma mellém ült, szorosan mellém kuporodott a helyemre, és álomba simogatott, közben meg folyton Májkiról beszélt, hogy ugye jó leszek vele, meg hogy ez nem azt jelenti, hogy engem nem szeretne, csak annyira megsajnálták szegényt, hogy úgy gondolták, idehozzák, mert majd mi jól elleszünk és így jó helyre kerülhet, meg ilyenek, és megígértette velem, hogy nem fogom bántani a kishapsit.
Nem értem, miért kéne bántanom, és hiába mondtam neki, hogy nyugi, nem szeretem a kutyahúst, de ez csak szajkózta folyton.
Ráhagytam.
Holnap jönnek délután, és ahogy a szavaikból kivettem, elviszik a kishapsit valami bundaformáló szalonba, aztán dokihoz - vajon mi a kettő között  az összefüggés - és utána jönnek.
Nem mondom, jó az időzítés, pont vecsernye időre érnek majd haza.
Kíváncsi vagyok a holnapi napra!

2009. szeptember 15., kedd

Mani kiborult

Amikről beszélgettünk Mázlival, nagyon felkavartak.
Állandóan az új gazdi, a híd, életünk vége gondolata és a többiek jártak a fejemben.
Nagyon furcsa érzéseim voltak a gondolatok körül, hiszen egy jövőbeli gazdira gondolva izgatottá váltam, aztán beugrott a híd, amit ha meglátok, akkor a gazditól úgy kell elválnom, hogy majd csak a hídnál találkozunk újra, de ennek idejét senki sem tudja megmondani.

Lehet, ha nem találok gazdit, akkor majd egyedül kell futkároznom odaát, és senki nem jön értem a hídhoz?
Ez a gondolat nagyon kétségbe ejtett, és elhatároztam, nekem gazdi kell!
Persze nem ám a legelső felbukkanó kétlábú, mert józan gondolkodásom nem vesztettem el, ugyanakkor bizonyos igényeim és elvárásaim természetesen vannak, amelyeknek ha minden tekintetben megfelel valaki, akkor részemről megköthetjük az örökbefogadási szerződést, de előtte szólok Wheelernek és Mázlinak is, hogy beszélgessenek el a delikvenssel, alaposan. Bennük bízom, adok a véleményükre, és ha egyik kétlábúra azt mondják, ez nekem való, akkor tappancsom nyomom a papírra.
Addig azonban tessék a kegyeimért harcolni.
Ezzel sikerült is megnyugtatnom magam, és azt hittem, a vecsernyéig lesz még egy kis időm szunyálni, de meghallottam Mani keserves sírását a lakosztálya felől.
Késként hatolt a dobhártyámba a hang, felkapcsolta a segítenem-kell-kapcsolót, én pedig rohantam a kishapsihoz. Éppen vettem volna be a kanyart, amikor Karatu is pont a odaért.
Csak a lélekjelenlétemen múlott, hogy nem történt tragédia, és nem lett belőlem kennel dekoráció, sikerült még az utolsó pillanatban elugranom előle.
"Ez közel volt" mondtam és elsőnek értem Manihoz.
Ez a szegény ült a helyén, kacska kis lába a másik előtt keresztben és fejét az ég felé tolva szívszorítóan sírt.
Olyan nagyon bánatos volt, hogy szinte éreztem, hogy milyen rosszul volt.
Leültem mellé, átkaroltam és csak vártam, hogy kiadja magából.
Hosszú idő telt el így, ez a szegény meg csak sírt és sírt és sírt.
Féltem, valami baja lesz, de eszembe jutott, hogy ő még alig került ide, még szinte ideje sem volt feldolgozni, hogy mi történt, hanem a legkeményebb bulik egyikének a kellős közepébe pottyant.
Ahogy ezt felismertem, én már nem izgattam magam, mert emlékeztem Mázli szavaira, miszerint a menhelyitisz előbb vagy utóbb mindenkin kitör, csak idő kérdése, mikor.
Most Mani volt a soros.
Amikor kezdtek apadni a könnyek, már Mázli és Wheeler is ott voltak, Jurta és Izsóp is befutottak Bajnócával a nyomukban, és várták mi lesz, de Mani nem akart senkit sem látni rajtam kívül, ezért intettem a többieknek, hogy nyugodtan elmehetnek, tudom a dolgom.
Mind távoztak és csak mi maradtunk ketten.
Nem szólt egy szót sem, én meg nem erőltettem, csak vártam, hogy mi lesz.
Szegénykém, csak ült, bánatosan nézett maga elé és nagyon hallgatott én meg csak néztem a szemeit a torkomban gombócokkal.
Olyan mély szomorúság és fájdalom volt a szemeibe írva, amit nem lehet szavakkal leírni.
Nagyon sajnáltam szegény kishapsit és ha nem szólal meg hirtelen, egészen biztos, hogy én is elkezdtem volna pityeregni.
De megszólal, és csak annyit kérdezett, hogy nagyon ciki, hogy ennyire kiborult?
Ekkor elmosolyodtam, ahogy Mázli is mosolygott volna, de nem azért tettem, mert őt akartam utánozni, hanem ez magától rajzolódott ki az arcomra, és csak annyit mondtam neki, hogy "Volt ennél már nagyobb vihar is mifelénk!".Magam sem értettem, miért mondtam ezt, de úgy tűnt, hatott rá, mert már csak szipogott, és megkérdezte, ezt úgy értem, hogy rajtam is jött már ki ilyen rosszullét?
Ekkor elmondtam neki mindent, amit Mázlitól hallottam, elmondtam az én történetem, amitől láthatólag megnyugodott kicsit
Azért azt hozzátettem, hogy ha jót akar magának, akkor beszél Mázlival, akinél jobb beszélgetőpartnert ilyen helyzetekben nem tudnék ajánlani és felajánlottam, hogy elmegyek érte ha akarja.
Mani csak annyit mondott, hogy köszöni a segítséget és a jó tanácsot, de majd ő megkeresi Mázlit és beszél vele, most neki egyelőre az is nagyon nagy segítség volt, hogy kibőghette magát úgy, hogy volt valaki mellette.
Kérdeztem jól van-e, és hogy mit szeretne, hozzak neki egy velős csontot vagy egy bokszzsákot vagy szerezzek valami hangulatjavító löttyöt valahonnan az elfekvő készletből, de ő csak azt kérte, hogy hagyjam magára. Tökéletesen meg tudtam érteni, így leheltem egy nyalást a tarkójára, és még távozóban annyit mondtam neki, hogy ha szüksége van rám, tudja hol talál, azzal kimentem a többiekhez.
Ezek ott vártak a nagykapunál kíváncsian, éa ahogy kiértem, természetesen Izsóp, aki nem tudta magát türtőztetni, izgatottan csak annyit kérdezett, hogy mi baja szegénynek.
Menhelyitisz, hangzott a tömör és egyöntetű válasz tőlem.
Erre Jurta elpucolt szélsebesen, Wheeler és Mázli összenéztek, Izsóp rohant a raktár felé mi meg ottmaradtunk Bajnócával a bejáratnál és még csak azt sem tudtuk mondani, hogy ezmiezez?
Ott álltunk és tanakodtunk, hogy ezeknek mi lehetett a baja, de ekkor megjelent Jurta, és a fogai között hozta a butykosokat egy szalmazsákban.
Bajnócával egymásra néztünk, és szinte egyszerre mondtuk, hogy "Meglepi buli!".
Pont ekkor jött vissza Mázli és Wheeler, és rögtön csendre utasítottak minket, mert ha kivakkantjuk a meglepibulit, akkor az már nem lesz meglepibuli többé.
Már csak Izsópot kellett csillapítani, mert amikor a raktárból - ami a futkározó végén parkoló régi kis mikrobusz alsó titkos rekesze volt - visszaért, ő is ordított, hogy buli, pontosabban csak arra maradt ideje, hogy "bul", mert ekkor Wheeler betapasztotta a velőlesőjét a bal tappancsával, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy Izsóp arca eltűnt Wheeler lába takarásában.
Persze Mázli helyzetfelismeréséből adódóan elkurjantotta magát, hogy "Bulldog, nagyon erős kutya!", mire mi felnyerítettünk.
A lényeg, miután így elrendeztük  a dolgot, nem maradt más, csak a vecsernye és majd előkészülni Mani bulijára.
Én kaptam a feladatot, hogy elvigyem Manit az előkészületek idejére egy kicsit csatangolni.
Gőzöm sem volt, hogy mit akarnak ezzel, hova vigyem, de arra gondoltam, majd egy kis lónéző eltereli a figyelmét. Ekkor gondoltam ki, hogy elhívom Jurtát is, annak ellenére, hogy ő nem volt szívesen látott vendég az istálló környékén, de ez érthető volt, hiszen nem egyszer vert két kört a versenylovakra egy körön, amitől azok aztán roppant mód le voltak taglózva.
Alig vártam a vecsernye végét.
Amint megszólalt a kondér, már rohantunk betermelni a szokásos finom falatokat.
A személyzet is gyorsan eltávozott, aztán nyíltak a lakosztályok ajtajai, és elkezdődött a buli szevezése.
Azaz csak kezdődött volna, de Jurtát nem találtuk sehol, így elindultunk a lakosztálya felé.
Ott döbbenten láttuk, hogy a változatosság kedvéért Jurtára rájött az ötperc és csak ül és néz bele a felhőkbe olyan igazán szomorú szemekkel.
Nekem sem kellett több, elrohantam Maniért, és elmondtam neki, hogy mi a helyzet Jurtával és hogy nem lenne rossz, ha segítene elkísérni őt az istállóhoz, az általában megnyugtatja, különös ha engedjük, hogy felöljön a szénakazal tetejére és bámulja kicsit az eget.
Mani sem volt feldobódva, de bólintott  beleegyezően, nyugtázva, hogy felőle jöhet a mehet.
Bementünk Jurtához, és mondtam, hogy eljöhetne velünk egy kis lóizgatásra.
Jurta csak nézett a felhők irányába és csak annyit mondott, hogy menjünk.
Nem tűnt túl meggyőzőnek, de mivel nem tágítottunk tervünktől, keserves lassan feltápászkodott és elindult irányunkba.
Nem hittem volna, hogy valaha kiér a lakosztályából, ezért elkezdtem húzni, hogy még egy influenzás csiga is fürgébb nála, de erre csak vicsorogva vigyorgott.
Ettől elég rémisztővé vált az arca, amitől Mani csuklani kezdett, és bebújt a hátam mögé.
Szép, az egyik eltorzult pofával caplat kifelé, a másik csuklik, és én ezekkel fogok végig vonulni a telepen.
Na nem, azt már nem, nem engedem, hogy ilyen állapotban lássák őket, ezért szóltam, hogy állj.
Nem tudom, milyen hangsúllyal mondhattam, de mind a ketten megálltak, és furán néztek rám.
Erre mondtam nekik, hogy esetleg lesznek szívesek valami eb forma pofát vágni, Mani lecsillapodhatna, hogy a csuklástól ne ugráljon már, Jurta meg igazán összekaphatná magát.
Kicsit magukhoz tértek, Mani már nem pattogott mint egy gumilabda, és Jurtának is egész kisimultak a ráncok a homlokán.
"Indulhatunk" - mondtam.
Kimentünk az istállóhoz.
Ahogy magunk mögött hagytuk a futkározót, még visszapillantottam, és láttam Mázlit kacsintgatni a kerítésnél, ebből tudtam, kezdődnek az előkészületek.
Ahogy közeledtünk az istállóhoz, Jurta léptei hosszabbak és gyorsabbak lettek, így mi Manival lemaradtunk.
Láttam Jurtán, hogy a szénakazal látványa kezdi megdelejezni, erre megböktem Manit, aki felkiálltott, hogy már nem csuklik.
A fülébe súgtam, hogy most nem ezért böktem oldalba, hanem azért, hogy nézzen maga elé mert csudát lát. Lemervedett, mert még soha nem látott olyan hatalmas szökkenést, amivel Jurta a hatalmas szénakazal tetején termett, viszont a látványtól megint erős izgalmi állapotba kezdett kerülni, de idejében észhez térítettem, így a további csuklás és pattogás elmaradt.
Felmentünk Jurta mellé, kibámultunk a tetőablakon, és élveztük az éjszakai égbolton felkapcsolódó csillagok látványát.
Megfordultam, mert kíváncsi voltam, mi történik a futkározóban, és láttam, hogy Mázli négy szentjánosbogárral integet, ami azt jelentette, ideje visszamenni, mert elkészültek mindennel.

2009. szeptember 14., hétfő

Először fogadok látogatókat

A nagy buli után lefeküdtünk, senkit sem kellett elringatni, szinte egyszerre aludtunk el.
Nem gondoltam semmire és senkire, csak elaludtam nagyon gyorsan.
Másnap frissen, kipihenten ébredtünk, reggeli után pedig furcsa volt, hogy az aznapi személyzet, Gomba és Tünde, miközben kint rohangáltunk Bajnócával és Izsóppal, folyton azt mondogatják, hogy ma jönnek és megnéznek minket.
Nem nagyon értettem, hogy mindez mit jelent, ki és miért akar ilyen magunkfajta ebeket bámulni, de rájuk hagytam, ha ők mondják, nekem ez nem fáj.
Aztán egyszer csak jött két kétlábú, és azon kaptam magam, hogy a nagy rohangálás közepette teljesen rájuk fikszálódom.
Még nem értettem, hogy mindez mit jelent, csak furcsállottam, hogy ők jönnek ebet bámulni, erre én nézem őket érdeklődve.
Amikor bejöttek a futkározóba, mind a hárman nagyon izgatottak lettünk, amit minden erőmmel próbáltam leplezni.
Bezzeg Bajnóca, a kis hamis, ott rázta magát ezek körül és állandóan a középpontban akart lenni, miközben Izsóp, aki addigra már túl volt férfiasságának két igen jellegzetes díszén, amely beavatkozástól mindenki azt várta, hogy apad a szukák iránti kifogyhatatlan lelkesedése, még mindig egyértelmű mozdulatokkal próbálta Bajnócát pajkos együttlétre invitálni, de nem ám diszkréten a futkározó másik végében, hanem közvetlen a kétlábúak mellett.
Helyette is nagyon szégyelltem magam, mivel kultúr eb, ilyet idegen társaságában nem csinál.
Ez a két kétlábú meglepően jól reagált Izsóp mutatványára, miközben Gomba és Tünde próbálták Izsópot nyugtatni és valahogy eltántorítani szándékától, de ezt csak úgy tudták elérni, hogy Bajnóca kedvenc rongyát eldobták a futkározó másik végébe.
Ezek ketten, mint ha nyílpuskából lőtték volna ki őket, úgy rohantak a rongy után.
Juhé, gondoltam, eljött az én időm, és itt az ideje egy kicsit közelebbről is megismerkedni ezekkel.
Feltápászkodtam, melléjük mentem és odabújtam a nagyobbikhoz.
Ez a kétlábú pedig teljesen elolvadt, lehajolt hozzám, hogy megsimogasson, de nagyon furcsa illat lengte körül, ami határozottan kellemetlen volt.
Nem értem, ezek miért használnak ilyen furcsa szagú illatosítókat?
Mi a jó abban, ha komplett rét illata érződik rajtuk?
Miért nem jó nekik a földön jól meghempergőzni és kész?
Aztán idegesített, hogy totál hülyének nézett, mert gügyögött, érthetetlen szavakat hajigált egymásra, amiknek sem külön külön, sem egyben nem volt értelmük.
Gondoltam, ennek nincs ki a négy kereke, le is szerepelt előttem.
A másik sem volt jobb, így hamar leapadt a lelkesedésem.
Ekkor megjelent ez a két lókötő, és majdnem felpofoztam Izsópot, mert ahelyett, hogy leült volna, rám akart mászni.
Borzasztó dühös lettem, és meg is mondtam neki határozottan, hogy ezt most azonnal fejezze be, különben éjjel kifestem a körmeit vörös lakkal.
Nem érdekelte, röhögött és Bajnócánál újra próbálkozott.
Ciki volt, gondoltam ennyi volt, ennek híre megy és kétlábúak soha többé nem jönnek ilyen gyagyás figurákhoz.
Azok el is mentek, mi meg ballaghattunk vissza a lakosztályunkhoz.
Délután elmeséltem Mázlinak az egészet, részletesen.
Elmondtam, hogy furcsa, de érdekeltek a kétlábúak, és szerettem volna tudni, hogy milyenek, mit akarnak, szimpatikus vagyok-e nekik, és szerettem volna, ha elvisznek, de ez utóbbit csak addig éreztem, amíg jobban meg nem szagoltam és ismertem őket.
Erre Mázli mondta, hogy ez az, amiért nem szabad azzal foglalkoznom, hogy mi lesz Manival, mert ha a sors úgy akarja, akkor érte és mindannyiunkért eljönnek majd olyanok, akikkel érdemes lesz összekötni hátralévő életünket.
Erre annyi kérdésem lett, hogy csak úgy zúdítottam Mázlira.
Először is azt, hogy miért van az, hogy annak ellenére, hogy sokan sokféle okból ide kerültünk, sokunknak igen szomorú az előélete, voltak, akiket szívszaggatóan sanyarú körülmények között tartottak és mégis olyan lelkesedéssel vágynak, vágyunk a kétlábúakra, hogy az már néha fáj?
Erre Mázli csak annyit mondott, hogy ezt ő sem tudja pontosan, különösen azokban az esetekben nem érti ezt a fajta érdeklődést, amikor olyan rossz körülmények közül kerülnek ide kutyák, amiknek hallatán a gyengébb idegzetűek teljesen lehangolódnak és csak vonyítanak fájdalmukban, a keményebb fickók pedig akár be is csavarodhatnak, átalakulhatnak vadállattá.
Azt is hozzátette, hogy alapjában véve, mi kutyák nem vérszomjas fenevadnak születtünk a farkas ősök ellenére sem, hanem ellenkezőleg, egy roppant hűséges és odaadó társnak, akik ha kell, életüket adják a gazdikért. Ezt azok vagy jól vagy rosszul hálálják meg, mindenesetre ahhoz, hogy a Szivárvány-hídon tiszta lelkiismerettel tudjunk majd átmenni, ha annak eljön az ideje, nekünk mindent meg kell tennünk az aktuális gazdinkért, még akkor is, ha az szerintünk és mások szerint sem érdemelné meg.
Erre kérdeztem, hogy még akkor is hűek maradunk, ha rosszul bánnak velünk?
A válasza az volt, hogy igen.
Nem nagyon értettem, de legbelül éreztem, hogy így van ez.
Kérdeztem, mi az, hogy életünk vége, és mi az hogy Szivárvány-híd?
Erre Mázli nagyot sóhajtott, és annyit mondott, hogy ez komoly dolog, mert ha életünk végére érünk, akkor átmegyünk egy hídon, a Szivárvány-hídon, ahol sok másik kutyával találkozhatunk, játszhatunk és jókat ehetünk, de soha nem mehetünk vissza a gazdikhoz, csak onna szemlélhetjük őket, viszont majd egyszer eljön az idő, amikor majd a gazdink is megjelenik ott a hídnál és onnantól kezdve már soha nem kell elbúcsúznunk és együtt leszünk és játszunk és elmondhatjuk nekik, hogy hogyan is éreztük magunkat velük a hídon átkelésünk előtt.
Ők ott már érteni fogják a beszédünket, és ettől majd jól elképednek, és ha volt valaki, aki nem jól bánt a kutyájával, az bizony meg fogja tudni, hogy mit is tett, de aki jó volt velünk, azzal csudi szép lesz az élet.
Nagyon összeszorult a szívem, de még megkérdeztem, hogy a mi esetünkben mi lesz a helyzet, nekünk ott ki lesz a gazdink?
Mázli csak annyit mondott, hogy akit választunk, de alapjában véve ott már nem lesz gazdi-blöki szerep, ott már igazán egyenrangú társak leszünk, mi is megértjük őket, hogy miért szidtak meg, amikor lerohantunk az autók közé, hogy azt nem azért mondják, mert rosszat akarnak, hanem pont ellenkezőleg, féltenek, mert szeretnek, és nem akarnak sokat várni arra ha elmegyünk előttük a Szivárvány-hídhoz, hogy újra megöleljenek, megpaskolják a buksink és megvakargassák a fülünk tövét.
Nem értettem egy csomó mindent ebből, és ezt látta is rajtam Mázli, ezért csak annyit mondott, hogy majd még beszélünk erről, de mára legyen elég ennyi.

2009. szeptember 13., vasárnap

Az ismerkedési est - másnap

Szépen ránk virradt, és ahogy a csillagokat lekapcsolta a reggeli napfény, úgy nyitotta fel a többiek szemeit, akik hangos ásítással és nyújtózkodással a fekhelyeiken próbáltak magukhoz térni.
Mázlival egymásra néztünk, és tudtuk, ha nem akarjuk, hogy a mi kis éjszakai tivornyáinkra fény derüljön, kénytelenek vagyunk  visszamenni a helyünkre.
Bementünk és vártuk, hogy megérkezzen a reggeli műszak.
Minden a megszokott ütemben történt, megérkezett a személyzet, mindenki elrendezte magát, hogy még véletlenül se lehessen észrevenni az éjszakázást rajtunk, majd amikor a reggelihez kolompolást meghallottuk, úgy csináltunk mint akik már legalább az előző esti vacsi után semmit nem ettek, rohantunk a kajásbödön felé.
Befaltunk mindent, hiszen terjeng egy mondás a kutyák között, miszerint "Amit ma betermelhetsz, azt told is be, de azonnal!".
Aztán kezdődött a szokásos program, jött a dögönyözés, amit mindannyiunk roppant mód igényelt.
Ahogy elnéztem a társaságot, látszott rajtuk, hogy ha örök barátságok nem is alakultak ki, de sokkal közvetlenebbek lettek egymással, a játék már nem csak arról szólt, hogy kakaskodtak egymással és megpróbálták egymásnak megmutatni, hogy melyikük a keményebb legény vagy szuka.
Páran beszélgettek, és jókat röhögtek az előző estén, látszott, Mázli és Wheeler jól ráéreztek, hogyan alakítsák az eseményeket.
Aztán megjelentek a többiek is, Bajnóca előbotorkált, látszott, ez volt az első éjszakai bulija. A sminkje sem volt tökéletes, a szemei leszakadva, szóval elég viseletes volt. Picit megijedtem, azt hittem beteg, de Mázli mondta, hogy délutánra semmi baja nem lesz.
Izsóp is felbukkant, és ő sem volt a helyzet magaslatán, úgy rakta a lábait egymás elé, mint ha viharos tengeren hánykolódna. Nem csapta a szelet a szukáknak, ami meg kell mondani, meglepő volt, de ebből lehetett tudni, hogyan érzi magát, pedig páran az előző esti táncos mulatság után komoly érzelmeket kezdtek el táplálni a mi kis amorózónk iránt.
Befutott Jurta is, de ez szó szerint így történt, mert lihegett mint egy ló, és zihálva közölte, hogy éppen most futotta le Villámot újra, először a mezőn egy tíz kilométeres távon, majd a lófuttatóban rövidtávon.
Ez Jurta.
Wheeler is megjelent, komor arccal lépdelt a futkározóban, de amikor meglátott minket, egyből elmosolyodott és odajött mellénk.
Kérdeztük, hogy van, de ő csak fogadkozott, hogy soha többé nem iszik Jurta-koktélt, annyira fáj a feje, hogy majd széjjel megy. 
Gondoltam, bedobom magam, és megdögönyözöm a búráját, hátha az segít.
Nem vonakodott, sőt, csak úgy tolta az ég felé a fejét, én meg azt hittem, hogy az agyagbagoly mellett kötök ki a kerítésen.
Ahogy így nyomkodtam a fejét és markolásztam a füle tövét, felbukkant Mani és Karatu.
Mani szemei keresztbe álltak, csuklott és olyan rosszul nézett ki, hogy már-már orvosért kiáltottam, aztán amikor üdvözölni akart minket, olyan hangot adott ki, hogy azt hittük, valami egzotikus madár rikácsol valahol a távolban.
Karatu sem volt fittebb, a szemei a normálisnál még vörösebbek voltak, rémisztő látványt nyújtott, hát amikor rekedten elmorgott egy jóreggelt, pár spani és tacsi valamint néhány idegileg labilisabb vizsla is visszarohantak a helyükre.
Karatu meg csak nézte őket csodálkozva, de aztán elbrummogta, hogy ősfáradtság van rajta és visszaballagott a helyére, majd rettenetes erővel elkezdett horkolni.
Mivel nekünk sem volt sokkal jobb ötletünk a reggeli utáni időszakra, így visszamentünk a helyünkre, és szunyáltunk egyet.
A délutáni ébredés után már sokkal jobban voltunk.
Már az erősen megviselt kollégák sem tántorogtak, Mani csuklása elmúlt, de az ő és Karatu hangja még nagyon bántó volt, így kértük őket, ne fárasszák magukat a beszéddel, pihenjenek, regenerálódjanak.
Sokat nem kellet győzködnünk őket, megfogadták a tanácsunkat és elcsendesedtek, de amikor Jurta megint befutott, és köszönt nekik, reflexből visszaköszöntek, amitől Jurta felugrott vagy nyolc méter magasba vonyítva, annyira megijedt. Mani és Karatu összenéztek, és rekedten elkezdtek röhögni.
Amikor Jurta földet ért, kérdezte, hogy mi bajuk, de mielőtt újra megszólalhattak volna ezek a dalosmadarak, Mázli elmondta, hogy valószínű a hangszálaikkal történt valami a sok - és ekkor olyan pofát vágott, hogy tudtuk mire gondol - énekléstől.
Ekkor Jurta se szó se beszéd elrohant.
Na ezt végképp nem értettük, hogy ettől az információtól mi baja lehetett!
Sokáig nem kellett várnunk a magyarázatra, mert láttuk, Jurta irgalmatlan gyorsan közeledik a szájában valami meghatározhatatlan forma dologgal.
Mikor megérkezett, már láttuk, hogy egy jókora lépesmézet hozott, amit letett Mani és Karatu éle, de nem tudott megszólalni, mert annyira lihegett, csak az orrával bökdöste felváltva őket és a lépesmézet.
Ezek rávetették magukat a finomságra és pillanatok alatt beffalták, mi meg csak pislogtunk.
Na ekkor láttuk meg a sok edzés értelmét, és ekkor kezdtem el másképp nézni Jurtára. A nagy szomorúság mellett egy roppant érzékeny szív dobog, és látszik, ha baj van, akkor a lelkét is kirohanja a barátokért.
Mikor már nem zihált, elmondta, hogy ezen a távon olyan rekordot döntött, amiről álmodni sem bírt - ekkor féltem, megint jön egy félórás edzésterv hatékonyság beszámoló - de nem az edzéstervének köszönheti - amikor ide ért, akkor meg arra gondoltam, hogy most meg jön a hogyan javítsak a teljesítményemen felvonás - részidejét, hanem a méheknek és kuncogott.
Aztán olyan fáradtan feküdt, hogy Mázli és Wheeler jól megmasszírozták, mi meg Bajnócával elmentünk friss vízért, Izsóp meg bement a személyzet szobájába, és hozott egy adagot abból, ami Jurta kedvence volt.
Közben Mani és Karatu hangja is kezdte visszanyerni eredeti frekvenciáját, és határozottan kutyahangjuk lett.
Nagyon gyorsan eltelt a nap, mire Jurta gyógykezelésének végére értünk, már zörgették a vacsorához a kondért.
Miután ezt is befaltuk és az esti kis- és nagydolgainkkal is végeztünk, látszott, az éjszakát mindenki a helyén szeretné tölteni.

Aktuális fotóim :)

2009. szeptember 12., szombat

Az ismerkedési est - lefekvés

Ahogy magunk mögött hagytuk a már visszarendezett futkározót, úgy hagytuk magunk mögött a szomorúságot is, ami az ismerkedés első körében lehorgasztotta a fejeket.
Valami megváltozott, és ezt mindenki érezte.
Valahogy olyan könnyed volt minden, a múlt szomorúsága és a jövő nélküli bizonytalanság párosa nem tudta a jelent még a mélykék éjszaka ellenére sem besötétíteni, mert minden szempár csillagként ragyogott az arcokon.
Jurta boldogan kergetőzött Bajnócával és Izsóppal, Karatu, hátán Manival jött mellettem, Mázli és Wheeler pedig gyengéden terelte a csapatot a lakosztályaik felé.
Mani annyira felöntött a garatra, hogy Karatu felajánlotta neki a fuvarozást és végig énekelte az utat, de olyan hamisan, hogy már fájt. A magasabb hangoknál gurgulázott az erőlködéstől, és ha nem Karatu hátán tette volna ezt, akkor a többiek egész biztosan megdobálták volna minden kezükbe kerülő tárggyal, de mivel látták, hogy Karatut egyáltalán nem zavarja a kornyikálás, sőt megrendeli Manitól a kedvenc nótáját, amit együtt vonyítottak a kishapsival, egy szót sem mertek szólni.
Rettenetes volt az előadás, zeneileg valahol a vonat kürt, fémmegmunkálás és favágás egyvelegéből álló fülsértő zajhoz lehet hasonlítani, olyan kellemetlen volt.
Amikor ez a két Caruso a refrénhez ért, már többeknek ökölbe szorultak a mancsai, de amikor ahhoz a sorhoz értek, hogy "Édesanyám, miért nem tanítottál meg ürgére vadászni?", már érezhető volt, hogy ha nem hagyják abba, akkor tömegverekedés alakul ki.
Mázli megint a helyzet magaslatán volt, és csendben súgott valamit a két pacsirtatorkúnak, amitől aztán ezek ketten szépen elhalkultak és elálltak a további szórakoztatástól, amitől a tömeg is kezdett megnyugodni és felhagytak a megtorlással.
Nem tudom, mit mondhatott Mázli, de miután elhallgattak, csak egymásra néztek - valójában Karatu hátrafordult - és lónyerítés szerűen elkezdtek röhögni.
Nem értettük, de ezek nem hagyták abba.
Először csak kuncogtak, amitől a pofájuk annyira felpuffadt, mint egy japán gömbhal, de aztán nem bírták tovább és kitört belőlük a röhögés.
Ezek vagy nem normálisak, vagy totál részegek!
Mani nem bírt magával, folyton súgott valamit Karatu fülébe, Karatu meg olyan jókat nevetett, hogy annyira rázkódott, azt hittük Mani felrepül a szomszédos istálló tetejére.
Így vonultunk a lakosztályaink felé, és a végén ezek ketten már fuldokoltak a röhögéstől, amit már mi sem bírtunk tovább, és belőlünk is feltört a nevetés, elvégre nem vagyunk papírkutyák.
Amikor a nagy bejárat elé értünk, Wheeler csedben, de annál határozottabban csak annyit mondott, hogy itt a vége, ideje elcsendesedni és lefeküdni, mert hamarosan reggelihez kolompolnak.
Wheelernek volt valami olyan meggyőző ereje, hogy bármit mondott, azt soha senki nem kérdőjelezte meg.
Ez történt most is, elcsendesedett a banda, a két bohóc is már csak széles vigyorral lépdelt a lakosztályuk felé.
Amikor lefeküdtem, emlékszem, egy csöppet sem voltam álmos, inkább frissnek éreztem magam.
Jó volt az estére visszagondolni.
Az a dekoráció, azok a finom falatok, az ismerkedés és a tánc!
Fantasztikus volt!
Nagyon mosolyogtam Karatun, aki kiskölyökként nézte az asztalt, Manin, aki rendesen becsiccsentett, Izsópon, hogy hozta a formáját és csapta a szelet boldog arccal a csajoknak, Bajnócán, aki első bálosként igen zavarban volt, de nem annyira, hogy ne tudta volna osztani a lapot a kanoknak, Jurtán, aki csillogó szemmel keverte az italokat és Mázlin és Wheeleren, akik roppant bölcsen szervezték meg az egész bulit.
Visszagondoltam az előző helyemre, kicsit a szívem is összeszorult, de már nem mardosott annyira az érzés mint bekerülésemkor.
Ezen meglepődtem, mert nagyon jó volt visszagondolni az előző helyemre, és ugyan hiányzik egy csomó minden, a gazdi, a helyem, a kedvenc takaróm, az itató- és etetőtálkáim, de valahogy Mázli szavai, melyek szerint egy új helyzettel kell megbarátkoznom, és ezt jobb lazán venni, mert minél inkább tiltakozom ez ellen, annál fájdalmasabbá válhat a lét, élesen lüktetett az agyamban.
Persze azt is elmondta, hogy ha lazán veszem, az még nem lesz garancia arra, hogy nem fog fájni az emlékezés, mert igenis fog, ő csak azért mondja, mert látott már olyan ebeket, akik nem akarták elfogadni a helyzetüket, és így nagyon sokáig nagyon sokat szenvedtek, és egy csomó új lehetséges gazdit elszalasztottak, akik mellett nagyon jó életük lehetett volna.
Ekkor elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon milyen gazdik jöhetnének szóba, milyen dolgokban kell megfelelniük ahhoz, hogy hajlandó legyek egyáltalán megnézni, hogy hova akarnak vinni.
Valami olyan kanapéról álmodoztam, amelyik csak és kizárólag az enyém, és amelyre kizárólag csak azok ülhetnek fel, akiknek én arra engedélyt adok.
Az ellátmányom minősége az esti lakomához hasonló legyen, naponta minimum háromszor.
Legyen testedzés, kis séta, és rengeteg játék!
Ahogy ezeken tűnődtem, Mázli állt meg a kapum előtt, és azt kérdezte, hogy "Álmodozol, kislány?", majd intett, hogy menjek utána és elindult kifelé a futkározóba.
Amikor kiértem utána, már a futkározó másik végében ült és kedvesen mosolygott rám.
Megkérdezte, hogy hogy vagyok, és kérdezte ezt olyan hangsúllyal, hogy arra nem lehetett csak úgy odarittyenteni egy szimpla jólvagyokot.
Megeredt a nyelvem, és elmondtam neki mindent amiről ábrándoztam a helyemen, és ő csak annyit mondott, hogy fel vagyok készülve az újra, és mosolygott.
Egyből értettem, mit akart ezzel mondani, nem kérdeztem vissza.
Ekkor elmeséltem neki, hogy milyen érzéseim voltak Manival kapcsolatban, amikor a kishapsi megérkezett. Helyeslően bólintott, és mondta, hogy ezt a mély és szinte manccsal fogható szomorúságot, ami Mani felől érezhető volt, őt is megérintette.
Mondta, hogy a kicsire nagyon fognak vigyázni Wheelerrel, amíg itt vannak, mert ugye azt nem lehet tudni, ki, mikor kerül egy új gazdihoz.
Kicsit szomorú voltam, hogy Mani esetleg egyedül maradhat, mert csak arra gondoltam, hogy akkor ki fog rá vigyázni, ezért azt mondtam Mázlinak, hogy én addig nem emgyek inne sehova, amíg Mani gazdit nem talál magának.
Mázli igen meglepődött, és láttam, el is érzékenyül ezen, még a szeme sarka is olyan furán csillogott, szerintem egy könnycsepp okozta.
Rám nézett és azt mondta, hogy ezt nem tehetem, nem dobhatom el az adódó lehetőséget, mert lehet, ha Manit kérdezném erről, ő is azt mondaná, hogy menjek, ha olyan lehetőséget kapok az élettől.
Nagyon fájt a tudat, hogy Mani egyedül marad, olyan nagyon fájt, hogy potyogtak a könnyeim.
Mázli átkarolt, és nyugtatott.
Állati ez az eb, nagyon nagy hatással van rám, mindig meg tud nyugtatni!
Kérdeztem tőle, hogy erre az egészre mi szükség, miért kell itt lennünk, miért kell a haveroknak aztán elválniuk, és miért ilyen kegyetlen az élet velünk, hogy ilyen helyzetbe hoz minket?!
De Mázli csak hallgatott.
Nem szólt egy szót sem, és nekem ekkor esett le a tantusz, hogy ő is cask kutyából van, neki is van előélete, amiről soha nem kérdeztem.
Ettől kicsit elszégyelltem magam, befejeztem a siránkozást és megkérdeztem tőle, hogy vele mi a helyzet. Hogyan és miért került ide, és benne is kavarognak-e ilyen és ehhez hasonló gondolatok, és ha igen, akkor hogyan tud ilyen higgadt és bölcs maradni, és...
De ekkor elmosolyodott - amit nagyon jó volt látni - és elkezdte mesélni élete történetét.
Elmondta, hogy apja nagy csirkefogóként kezdte pályafutását, és a nagy csirkefogás miatt kellett elhagynia az otthonát, lévén a szomszéd emiatt többször ki akarta tekerni a nyakát.
A papa elment világgá, és a nagy csatangolások közepette eljutott több egyetem könyvtárába, többek között a biológia szakok etológia karáig, ahol rengeteg tudományt szívott magába a kutyalélaktan témakörében.
Mivel nem maradhatott sokat egy helyben, félve a sintérektől, kénytelen volt folyamatosan vándorolni. Rengeteg városban megfordult, nagyon sok ebbel csevegett, többek között vérebekkel és más útonállókkal, és az addigi tanulmányai felhasználásával nem egy vadállatot sikerült kezesbáránnyá változtatnia. Ez a lélekgyógyászi tevékenysége akkor vált veszélyessé ránézve, amikor híre ment, hogy vagy fél tucat őrző-védő rottweilert és dobbermant sikerült kikezelnie az agressziójukból de olyan sikeresen, hogy azok többé nem vettek magukhoz semmilyen húsból készült táplálékot és még a legádázabb uszításra sem téptek szét senkit, és ami mindennek a teteje, beköltöztek a kóbor macskák közé.
Ekkor e feldühödött gazdák elkergették a városból, amikor is a papa betért egy faluba, ahol hosszabb időt töltött el, és ahol megismerkedett Mázli mamájával.
Frigyükből született Mázli, aki nem ismerhette sokáig a papáját, épp csak annyi ideig, amíg a tudását átadta neki, aztán Mázli apja egy komor reggelen elbúcsúzott a családtól és elment
Mázli a történetek hallatára döntött úgy, hogy ő is tanulni fog és vándorolni.
Miután gazdihoz került és felcseperedett, ő is elindult, hogy világot lásson.
Elindult, és ő is rengeteg tapasztalatot gyűjtött, nagyon sok helyre eljutott és sok kutyát "kezelt".
Történt egyszer, hogy az élet őt is kísértetiesen hasonló helyzetbe hozta mint apját annak idején, egy falka vadászkutyával, akik nem csak vadásztak, de maradék idejükben telephelyeket őriztek. Miután Mázli apja nyomdokain haladva sikeresen átformázta ezeket az ebeket kezesbáránnyá, neki is menekülnie kellett a feldühödött gazdák elől.
Sajnos ekkor történt a baleset, aminek a vége az lett, hogy a bal hátsó lábát el kellett távolítani.
Erről nem szívesen beszélt, láthatóan megviselte a dolog.
Aztán bekerült ide, és csak figyelte az életet itt, de ez egy másik történet.
Elhallgattunk, mind a ketten leheveredtünk a fűre és így néztük némán az égen a csillagokat, amelyek háttere egyre világosabb lett, a csillagok meg egyre halványabban pislákoltak.

2009. szeptember 11., péntek

Az ismerkedési est - ismerkedés

Igencsak bealudtunk, mert arra még emlékszem, hogy a kerítés tetején ülő agyagbagoly bal szárnya felett nem jelent meg a kilencedik csillag az égen, ami azt jelentette volna, hogy itt az idő elrámolni.
Csupán az első csillagot láttam, azt is a kerítés teteje fölött picivel, ami megnyugvással töltött el.
Mert ugye mi úgy mértük az idő múlását éjjel, hogy a futkározó - ha szemben csaholunk a lakosztályokkal - jobb hátsó sarkában leülve egy átlagos - tipikusan magam fajta - eb nyugalmi állapotba helyezett fejjel ránéz a bagolyra, akkor le tudja olvasni a pontos időt a csillagok helyzetéről.
Annak érdekében, hogy mindenki tisztában legyen milyen magasságból kell ránézni a bagolyra, egy szimpla vonalat húztunk a falra, ami jelezte az ennél magasabb vagy alacsonyabb blökiknek, hogy meddig kell lehajolniuk vagy pipiskedniük.
Szóval aludtam, és furcsa álmaim voltak, amikre nem emlékszem, csak arra, hogy felébredtem miattuk, és azt látom, hogy a haverok ott ülnek körülöttem és engem figyelnek gondterhelt pofival. Mani annyira kétségbe volt esve, hogy azt hittem, mentem csóválógörcsöt kap, ami ebeknél beláthatalan következményekkel jár, már ha időben le nem tudják csillapítani.
Izsóp, mikor felültem, félénken megkérdezte, hogy jól érzem-e magam, Jurta valami vizes kendőt tartott a szájában, Bajnóca idegesen nézett rám, Mázli és Wheeler pedig figyelték, mi fog történni.
Ásítottam egyet és megkérdeztem, hogy mi a baj, erre Mani izgatottan elkezdte mesélni, hogy fura dolgokat csináltam alvás közben.
Azt mondta, arra ébredt, hogy kaparom a hátát mind a négy lábammal, közben értelmetlen dolgokat motyogok, majd olyan volt, mint ha valami után akartam volna futni, de nem értette, hogy miért fekve próbálok bármit is üldözni, különösen azért nem, mert körülnézett és nem látott mást, csak hangosan horkoló kutyákat.
Kérdeztem, hogy a többiek is látták-e vagy csak Mani szórakozik és próbál pánikot kelteni, de Mázli mondta, hogy szóról szóra igaz minden, ő is és a többiek is felébredtek, körém sereglettek és izgatottan várták, mi lesz velem.
Mondták, többen a közeli jegeskút vizét emlegették, hogy azzal jól nyakon kéne engem önteni, voltak, akik orvosért vonyítottak, de voltak olyanok is, akik felnéztek, megkérdezték, hogy ennek mi baja, de mivel nem jött válasz, visszahevertek és horpasztottak tovább teljes erőből.
Meglepődtem, és azt sem tudtam, mit mondjak erre.
Végül az jött ki a számon, hogy "Marhák, nyugi, minden rendben, csak szerintem a sok kaja, attól lehettek rémálmaim, amelyekre nem emlékszem, és most minden rendben, csak elmennék egy olyan helyre, ahova általában egyedül szeretnek a kutyák is menni, de néha megzavarják őket más ebek!".
Ezek egyszerre lélegeztek fel olyan erővel, hogy a kifújásnál a füleim lebegtek hátrafelé, de láttam, mindannyian megkönnyebbülnek, Izsóp arcára visszatért a huncut mosoly, Jurta szájából kiesett a vizes rongy, Mani nem legyezett a farkával tovább, Mázli és Wheeler pedig mosolyogtak egyet, és Mázli csak annyit mondott, hogy "Tudtam, a kis haspók nem bírja még a lakomázást!".
Elvégeztem a dolgom, majd elballagtam megnézni, mennyi az idő.
Már a harmadik csillagot mutatta a bagoly szárnya, így visszamentem és mondtam a többieknek, hogy itt az idő, általános ébresztőt fújni, ha azt akarjuk, hogy az eltervezett program folytatódjék.
Wheeler elkezdett fütyülni, amin roppant meglepődtem, az ebek szemei pedig egymás után nyíltak ki! Szerintem azt hitték, a gazdijuk hívja őket, csak emiatt lehetett ez ennyire hatásos.
Amikor észlelték, hogy mi a helyzet, Wheeler mondta, hogy bocsi, de itt az idő a folytatáshoz.
Ekkor többek szeme ismét kezdett összecsukódni, mire Wheeler elkurjantotta magát, hogy most aztán ébresztő, különben kicseréli a rácskombinációt a lakosztályok kapuin.
Megriadt a társaság, és ha nem is túl dinamikusan, de határozott igyekvéssel a szemükben elkezdték dülöngélve összeszedni a vacsorához szükséges kellékeket. Páran még kerestek valami harapnivalót, de ahogy macskák, ők is csalódottan ballagtak tovább.
Mire elpakoltunk, már mindenki felébredt, akiknek esetleg nem sikerült, azokat Mázli locsolta a slaggal.
Mikor az egész társaság magához tért, és visszanyerte józan gondolkodását, akkor néhány delikvens a vacsora emlékei hatására elkezdték éljenezni a lakoma készítőit, és követelték, hogy álljanak ki a porondra egy csoportkép elejéig.
A vizslák belepirultak, de vidáman kiugrottak a futkározó közepére, ahol Mani a többiek segítségével rájuk irányították a lampionok fényét.
Ezek álltak megvilágítva és meghatódva a éjszakában, és láttuk, többek szemében örömkönnyek jelentek meg.
Hatalmas ováció és tapsviharral köszönte meg a társaság a finom falatoknak nevezett ízletes húshegyeket és édességeket.
Ezután Mázli állt ki a tömeg elé, és elmondta, hogy Izsóppal és Wheelerrel miket találtak ki az ismerkedés elősegítése érdekében.
Ők ketten kimaradnak ajátékból, lévén őket mindenki ismeri, ők lesznek a játékok vezetői, mérik az időt, figyelnek a rendre és felkonferálják a különböző programokat.
Különböző - szám szerint hét - csapatokba kellett verődnünk, Mázliék által meghatározott összetételben - csapatonként hét kutyával - minden csapat kapott egy színt, majd arra kért mindenkit, hogy a csapatok vonuljanak félre, jelöljenek ki egy csapatvezetőt, és a következőt kezdjék csinálni.
Üljünk le, alkossunk kört, majd a csapatvezetővel kezdve, majd a mesélő jobb tappancsánál ülővel folytatva, mondjon el mindenkit annyit magáról a többieknek, amennyit fontosnak tart vagy akar. Ha esetleg körbeértek a mesélés alatt, és még nincs vége ennek az etapnak, akkor lehet kezdeni újra, vagy kérdéseket feltenni, de kérdezni szigorúan csak akkor lehet, amikor már mindenki elmondta a sztoriját.
Azt mondták, hogy a bagoly szárnya felett megjelent a negyedik csillag, így itt az idő, hogy elkezdjük a beszélgetést.
Egyelőre arról számolok be, hogy az én csoportomban mi történt.
Rajtam kívül ott volt még két tacsipacsi, két vizsla, egy spancimanci és egy dog, történetesen Karatu.
Megbeszéltük, hogy Ylang-ylang lesz a vezér, így a kezdés az ő mancsában volt.
Elmondta, hogy volt egy csúnya balesete, de a személyzet hordta orvosi kezelésekre, amelynek hatására felépült, és hamarosan gazdikhoz kerül, de azt nem tudja, hogy miért került ide, pedig ő is rajongott a gazdikért, még a nyelvüket megérteni is megtanulta, az udvarlókat is elhajtotta magától, és mégis itt van. Még azt is mondta, hogy nagyon hálás a személyzetnek a sok törődésért, gondoskodásért és vakargatásért, mert nélkülük biztos nem élte volna túl az elmúlt időszakot.
Miközben mesélt, figyeltem a csoportomban a többieket, hogy mit csinálnak.
Szájtátva hallgatták a történetet.
Amikor abbahagyta a mesélést, akkor szólt, hogy jöhet a következő.
Karatu ült mellette, de ő csak annyit bírt mondani, hogy még nem kész arra, hogy mesléjen magáról, még ő maga sem érti, hogy mi történik vele, hogy miért van itt, de minden reggel abban bízik, hogy ez csak egy álom, és ne bántódunk meg, mert a mai pompás vacsora fejedelmi volt, de ennek ellenére ő minden reggel abban bízik, hogy álmából felébredve a szokott helyén lesz, az előző este oly nagy gonddal előkészített helyén.
Mire rám került a sor, és a többiek is elmondták ami szerettek volna, már mindenkinek homályos volt a tekintete, és azt láttam, hogy könnyek csordulnak végig a pofákon, még a fehér Karatuén is.
Láttam, hogy nekem nincs mit mondanom, mert mindenki elmondta azt, amit én is, ezért csak annyit közöltem velük, hogy ha nem gond, akkor én sem mondok sokat magamról, mert ők már zömében elvakkantották mindazt, amit én is mondtam volna, így csendben vártuk a következő programpontot.
Le voltunk taglózva, mert sehogy nem fért a fejünkbe, hogy miért vagyunk itt!
Tudom, hogy a többiek is ezen törhették a buksijukat, mert nem szóltak gy szót sem, csak néztek maguk elé nagyon szomorúan.
Megnéztem a többi csoportot is, és láttam, ott sem rózsásabb a helyzet, ezért odaballagtam Mázlihoz, és megkérdeztem, hogy vajon fal fogja-e tudni dobni valamivel a társaságot, vagy ugorjunk csoportosan az első kamion alá bánatunkban.
Mázli rám nézett, de olyan mélyen a szemembe, hogy szerintem látta a legféltettebb titkomat, majd elmosolyodott, megnyalta az arcom, és azt mondta, hogy egész pontosan erre számított, és nyugodjak meg, nincs értelme kamionok alatt bevégezni, mert lesz ma még össztánc is.
Nagyon megnyugtatott, ez a Mázli nagyon ért a kutyák lélektanához!
Visszamentem, ahol a többiek még mindig a földet nézték, de olyan mértékben nekibúsulva, hogy a szívem szakadt meg.
Majd miután elcsendesedett mindenki, és mielőtt az egész társaság egy nagy közös maratoni szomorkodásba kezdett volna, Mázli azt kérte tőlünk, hogy a csoportvezetők mondják el, mit tudtak meg a csoportról.
Ez tömör volt és lényegre törő, mivel mindenhol ugyanazt tapasztalták az ebek.
Ekkor Wheeler arra kért minket, hogy most minden csoportvezető maradjon a helyén, és a páratlan számű ebek, tehát a csoportvezetők mellett jobbra és a kettővel mindig odébb ülők menjenek jobbra két csoportot, a páros számúak pedig balra egyet.
Jól megkeverték a társaságot!
A feladat ugyanaz volt, és mindezt tettük addig, amíg mindenki mindenkivel ne lett volna egy csoportban.
Kicsit uncsinak tűnt a dolog elsőre, de érdekes mód a második alkalommal már jobban megeredt a nyelve mindenkinek, a harmadik csoportcsere után pedig egyenesen ontottuk magunkból a jobbnál jobb történeteket.
Mindenki beszámolt az első macskakergetéséről, az első postásnadrág elszakításról, a szomszédok éjjeli hangos vonyítással történő ébresztéséről, a kedvenc sportjaikról, meg ilyenek.
Amint az utolsó cserén is túl voltunk, már nem egy búvalbélelt kutyahorda ült fejlehorgasztva a futkározón, hanem egy élénk társaság, akik dörgölőztek egymáshoz, mosolyogtak egymásra, és csevegtek mindenféléről.
Láttam Mázli arcán a boldogságot, hisz elérte, amit akart, közelebb hozta a blökiket.
De láttam rajta, hogy nem akar többet azon az estén, hanem hagyja az eseményeket folyni saját medrükben mindenféle irányítás és beavatkozás nélkül.
Észrevétlenül oldódott fel a társaság, és ennek hatására persze többen a hangulatjavító flaskákat követelték Jurtától, aki hirtelen átvedlett mixerré és elkzdte keverni a jobbnál jobb italokat.
Wheeler közben behangolta az énekes papagájokat, akiket a közeli mulatóból kölcsönzött ki, és akik olyan mélyen aludtak a hangszórók tetején, hogy azt hittük, nem is élnek.
Aztán szépen lassan elkezdődött a műsor.
A hullámos papagájok emberi hangutánzással kezdték, de szétröhögtük magunkat rajtuk, amikor azt kezdték el imitálni, ahogy a gazdik hívják a kutyusokat. Mivel nem igazán volt hiteles a műsor, bár lehet, ez már köszönhető volt a Jurta által kevert italoknak, ezért páran füttyögni kezdtek és már éppen kezdték volna fűcsomókkal hajigálva távozásra bírni őket, amikor szerencsétlen szárnyasok rázendítettek az aktuális slágerekre, amitől aztán lecsillapodtak a kedélyek, és a Mázli által beígért össztánc elkezdődött.
Még Karatu is mozgott ritmusra, de hogy Izsóp mit művelt a szukákkal, az leírhatatlan. Valószínű versenytáncos is lehetett felmenői között, mert olyan figurákkal kápráztatta a szukákat, hogy azok csak ámultak rajta. Bajnóca meg egyenesen adta alá a lovat, látszott rajta, nagyon tetszik neki a műsor.
Mi Manival lötyögtünk a tömeg közepén, és láttuk, Jurta megelégelte a mixelést, és rábízta egy tacsira a bárt. Igaz szegény tacsi, aki már ritmus mentesen lépdelt Jurta varázskoktéljától, könyörgött, ne tegyék meg őt italfelelőssé, de senki nem hallgatott rá, így kénytelen volt felmászni a pultra. Onnan hangosan kurjongatott körbe körbe, mire Wheeler leszedte, kevert neki egy könnyű italt és beállt a helyére.
Aztán láttam, hogy Mázli elvonul az órássarokba és megnézni a bagoly szárnyát.
Amikor visszajött, odasúgta a már elég rekedtesen rikácsoló madaraknak, hogy utolsó szám, amitől azok olyan boldogok lettek, hogy még a tollaik is színesebbé váltak.
Az utolsó tánc jó hosszúra sikeredett, már alig álltunk a lábunkon.
Mikor a csőrcsapat elhallgatott, Mázli szólt, hogy itt az ideje rendet vágni, lampionokat és dekorációt leszerelni, a külsérelmi nyomokat eltüntetni, és nyugovóra térni, mert a bagoly szárnya fölött már a nyolcadik csillag is megjelent.
Nem akartunk lefeküdni menni, sem elrámolni, mert nagyon felszabadult volt a csapat, de Wheeler újra elbőgte magát hajóduda hangján, és mi tudtuk a dolgunkat.
Pillanatok alatt elrámoltunk, és elindultunk a lakosztályunk felé.

2009. szeptember 10., csütörtök

Az ismerkedési est - kaja

Szóval, ott hagytam abba, hogy az asztal látványa láthatóan felkorbácsolta a bundákat a hátakon, a fülek radarként meredtek az ég felé, a szemekben ragyogtak a lampionok fényei, ülő helyzetben a hátsó fertályok fényesre sikálták a talajt és erős nyáladzás indult meg mindenkinél, ami biztos jele volt az izgatottságunknak.
Karatu meg csak ült, megint előreborult arcbőrrel és halkan csak annyit morgott a fehér bajsza alatt, hogy "Ezt nem hiszem el!".
Mivel körbenéztem, tudom, hogy mindenki kiszúrt egy számára szimpatikus fél disznó méretű részt az asztalon, és csak arra vártak, hogy Wheeler elbőgje magát.
Erre olyan sokat nem kellett várni, lévén Wheeler sem volt konyharuhából, így a már jól ismert múltszázadi gőzhajó kürtjére emlékeztető hang elhagyta torkát, mire a kollégák, akiknek szemében az addigi csillogás eltűnt, mivel szemük formája felvette a kiszemelt combcsontok és húsdarabok formáját, eszeveszett sebességgel egymást lökdösve iramodtak az asztal felé.
Én azt hittem egy pillanatra, hogy a sok finomságot fellökik a holdba, és akkor oda a belső pocak csiklandozás, majd a madarak bezabálnak mindent helyettünk.
Pedig elképzeltem, milyen fincsi is lesz a puszta-ereje-ínyenceknek című borjú méretű szendvics, és szinte láttam, ahogy nem lesz a nagy kajálásból semmi.
Később ez visszatérő rémálom volt, hogy nem kapom meg a husit, hanem csak szaladok felé tiszta erőből, az étel meg rám mosolyog és lazán távolodik olyan sebességgel, ahogy rohanok felé.
Még most is kiráz a hideg, ha erre gondolok.
De a lényeg, hogy nem történt baj, Wheeler zsenialitását tükrözi, hogy ezt előre látván az asztalt megerősítette, borulásmentesítő készülékkel.
Így amikor a szélrózsa minden irányából az asztalnak csapódtak az ebek, az stabilan, moccanás nélkül tartotta magán a vizslák szakácstudományának gyöngyszemeit.
Nem volt időm nagyon a többiekkel foglalatoskodni, mivel engem is megdelejezett a látvány, aztán az íz, aztán a többi finomság, amik még fellelhetők voltak.
Benyomtam a kiszemelt áldozatom, aztán újabb finomságok után néztem.
Ekkor realizálódott bennem, hogy micsoda lakomának vagyok részese.
Ilyet még nem pipáltam, egy hatalmas asztal - Jurtának kétszer kétszer kétszer két szökdelésébe tellett körbejárni, ami a futkározónk 4x4 Jurta szökkenésnyi szélességét és hosszúságát figyelembe véve tekintélyes méretűnek mondható - minden oldalánál ebek ültek előrehajtott fejjel, és a külvilágot teljesen kizárva jóízűen falatoztak.
Még az sem tűnt fel nekik, hogy macskák léptek a területünkre, és mellettük ülve figyelték a jelenetet!
És hihetetlen, de engem sem érdekeltek, pedig normál körülmények között rendesen ellátom a bajukat, viszont most én is csak bámultam rájuk olyan üveges tekintettel, hogy az már rémisztő!
Kíváncsi voltam, vajon a haverok hol tartanak, és elkezdtem keresni őket.
Jurta éppen egy faágra húzott sülttel birkózott, Izsóp fülig cobák volt, Mázli nem túl gyorsan, de annál határozottabban tolta a szája felé a falatokat, Wheeler hatalmas bicepsze majd kiugrott egy ökörcombot tartva és Karatu is egy méretben hozzá illő húshegyet próbált eltüntetni feneketlen bendőjében.
Láttam boldogok, ez engem is boldoggá tett, de feltűnt, totál kikapcsoltak ők is.
Még benyomtam egy eperhabos, meggydarabokkal díszített málna krémmel töltött piskótát, gyakorlatilag a hátamra tudtam volna teríteni, olyan méretű volt, majd eldőltem.
Megláttam a többieket, ahogy jóllakottan pihegnek fogukat piszkálva egymásnak dőlve, és hangosan dicsérik a gasztronómia eme csodálatos világába kalauzoló fő- és mesterszakácsokat.
Mani mellém tipegett, sebessége inkább hasonlított egy benyugtatózott csigáéra, felsóhajtott, és csak annyit tudott kimondani, hogy "Ez biza jó volt!", majd elájult, rám borult és hangosan elkezdett horkolni.
Többen értetlenül nézték a jelenetet, de Mani olyan hangosan és álmosítón húzta a lóbőrt, hogy láttam, ez megdelejezi őket, és mindenki nagyon laposakat pislog.
Páran fogukat villogtatva ásítoztak, majd egyre másra lezárultak a szemek, és lassú egymásutánban az egész csapat elszenderedett.
Én sem tudtam hosszan ellenállni a természet eme kényszerítő erejének, így engedtem, hogy én is a többiekkel jóllakottan álomba merüljek.
Még láttam, hogy a macskák idegesen keresgélnek valami maradékot.
Mivel nem találtak semmit, mert mi gondosan befaltunk mindent, csalódottan távoztak.
Ahogy így engedtem magam álomországba átlépni, emlékszem, arra gondoltam, most mindenki, aki ezen a lakomán itt volt, most biztosan arról álmodik, hogy visszaszalad a gazdihoz, aki ezt a fejedelmi vacsorát tette ki neki a tálkájába, majd miután befejezte, elkapja felborulása közben és elszállítja a pihepuha helyére egy kis emésztést elősegítő durmolásra.

2009. szeptember 8., kedd

Az ismerkedési est - előkészületek

Szóval Manit megtettem intendánsommá, és miután megmutatták neki, hogy hol a lakosztálya, visszamentünk a futkározóba és együtt vártuk a feladatkiosztást.
Izsóp, Mázli és Wheeler kiálltak a futkározó közepére, és elmondták, milyen területeken keresnek önkénteseket.
A szó természetesen Wheeleré volt, és mondókáját azzal kezdte, hogy minden elismerése Izsópnak a zseniális ötletért, majd rátért a feladatok részletezésére.
Beszerzés - szállítmányozás, dekoráció - játékos vetélkedők kellékeinek összeállítása, takarítás - főzés.
Kérte a főzés résznél hevesen jelentkező, köztudomásúan haspók, falánk barátainkat, hogy lehetőség szerint a későbbi félreértések és esetleges pofonok elkerülése végett, legyenek szívesek egy másik területen kifejteni önfeláldozó tevékenységüket, és ne a zsíros bödön körül.
A három témakörhöz tartozó csoportok vezetői: Izsóp mint fő logisztikus, Wheeler a konyha és takarítás nagymestere és Mázli a furfangos vetélkedők és frappáns agytornász gyakorlatok kiötlője lesznek.
Wheeler azt kérte, hogy a csoportvezetők vonuljanak félre, gyűjtsék össze a tagjaikat és fogjanak hozzá az előkészületek munkálataihoz.
Egyeztettük napóráinkat, mivel a déli harangszó utáni csendes ejtőzésünk következett volna - amikor a személyzet tagjai is jóllakottan szunnyadnak az árnyékban - amitől számítva volt három óránk a beszerzésre és szállítmányozásra, az esti programok kellékeinek előállítására és a hangulatjavító eszközök behűtésére.
A három csoport megalakulása után a dolgok fénysebességre pörögtek fel, és mire annyit mondhattunk volna hogy száraztáp, Jurta és még két markosabb legény a dogoktól már a kanyarban voltak a büfé alapanyagaival, Mázli pedig az összes feladatot leírta és megbeszélte segédeivel a spánielekkel és tacskókkal.
Wheeler nyugodtan ejtőzött a vizslákkal, akik felvállalták a takarítás és főzés feladatát, tudták, rajtuk csak később lesz nyomás.
Persze Wheeler nem lógatta a lábát, mert bement Karatuhoz aki meglepően izgatott volt az előkészületek hallatán.
Wheeler elmondta neki, hogy itt mi a módi, minden újonnan érkező részére bulit rendeznek, méghozzá nem is akár milyet, a környéken lakó ebek is csak sóvárogva néznek be a kerítésen.
Ezt az állítását csípőből tudta igazolni a heti rendszerességű "Szalonna" című magazinnal, melynek aktuális számában egy helyi riporter számolt be a bulikról.
Miután lehozta az újság a cikket, esténként kíváncsi ebhordák lepték el a környéket, így a nagy érdeklődés miatt esetlegesen kialakuló hisztéria elkerülése érdekében, Mázli kiballagott a kerítéshez és annyit mondott az óvintézkedés megtámadhatatlan takarója mögé bújva a tolongó tömegnek, hogy ha nem tűnnek el, kihívja a sintért, lévén neki jó összeköttetései vannak e téren.
A nyomatékosítás kedvéért Wheeler és néhány jobb fizikumú kigyúrt eb felsorakoztak Mázli mögött arra az esetre, ha valamelyik túlfűtött kíváncsiskodó nem értene a szép szóból és esetleg megfeledkezve önmagáról önállósítaná magát a beengedő rendszernél, amelyből még akár egy kisebbfajta tömegverekedés is kerekedhetne.
Szerencsére nem volt szükség semmiféle erőszakra, mert mikor Mázli látta, mennyire megfogta őket érvelésével, akkor még csendben hozzátette, hogy örüljenek, mert ők innen haza mehetnek, ahol a gazdijuk várja őket, és higgyék el, az itteni bulik egyike sem olyan jó, mint a saját gazdival a saját házukban esténként nyugovóra térni.
Ekkor felkiáltott egy-két hobó fazon, ilyen raszta bundával, hogy ők ugyan nem mennek egy gazdihoz sem, ők inkább buliznának a hölgyekkel idebent.
Mázli csak annyit mondott, hogy a kedves alternatív kollégák pillantsanak mögé, ahol a szavak utáni meggyőzés "eszközei" találhatók az őrző-védő vonalból, erős kiképzéssel az előéletükben.
További diskurzusra nem kerülhetett sor, mivel Mázli szavai a még józan gondolkodásra képes ebeket, míg a sorfal az ettől eltérő elmeállapotú ebeket tántorította ettől.
Ennek hallatán Karatu nevetni kezdett, de olyan harsányan és olyan jóízűen, hogy potyogtak a könnyei. Olyan igazi felszabadult nevetés volt ez.
Wheeler is mosolygott, aztán még tovább dumáltak igazi kan dolgokról mint erőemelés, gyúrás és további komolytalan témák, amik engem személy szerint csöppet sem érdekeltek, inkább Manival csevegtünk kicsit.
Állati jól lehet dumálni ezzel a kishapsival.
Kérdezgettem, miért és hogyan került ide, de kerülte a témát, én meg nem feszegettem, gondoltam, majd elmondja, ha akarja.
Ő is kérdezett az én idekerülésemről, de modtam neki, hogy még nem vagyok kész én sem erről beszélni, így főleg az itteni életről beszéltem neki, hogy milyen az ellátmány, milyen a személyzet, mi a napirend, van-e lehetőség látogatókat fogadni, milyen az egészségügyi ellátás, stb.
Az ellátmány kifejezetten jó, változatos és jó ízű, a napirend nem túl feszített, nem kell rohanni sehova, inkább hasonlít ilyen szanatórium féleségre, látogatók jöhetnek, de nem mindegyik válik be, viszont lehet válogatni, az orvosi ellátásról akkor még nem volt fogalmam, csak a kötelező vizsgálatok tekintetében tudtam véleményt mondani, és a legfontosabb a személyzet viszont osztályon felüli.
Kérdezgetett, hogy kik, milyen emberek vannak itt, akik gondjukat viselik.
Elmondtam, töviről hegyire, hogy ezen a téren mi a helyzet.
Mivel nem akartam rangsorolni semmilyen téren, ezért kikötöttem, hogy a mesélés sorrendje semmit nem jelent, mindannyiukat nagyon csípem.
Hozzátettem, hogy le a kalappal előttük, mert gondolom mindannyiuk egész nap vadásznak és e kimerítő foglalatosság után jönnek és foglalkoznak velünk.
A vizslák feltétlen és minden tekintetben legnagyobb rajongójával, Gombával kezdtem, aki minden vizslával az első pillanatban különleges kapcsolatot tud kialakítani.
Vele kapcsolatban csak azt nem értettem, hogy miért dúdolja folyton azt, hogy "You'll never walk alone".
Majd folytattam a napközben minket gondozó emberrel, akit a személyzet többi tagja Lacinak hívott.
Ő egy erős, de nagyon gyengéd és kedves úriember, akivel hihetetlen jókat lehetett birkózni, aki minden nap, minden lehetőt megtett értünk, hogy komfort érzetünk maximális és az étkezésünk zökkenőmentes és rendszeres legyen.
Aztán Zsini, akiről először azt hittem, a tacskók háziasszonya, de meg kellett lepődnöm, mert ő dogok legnagyobb rajongója. Mázli annyit mondott róla, hogy hallotta, ő az egésznek a feje.
Állam leesett.
Aztán Réka, a tacsis, aki elég sokat törődött a kulturális nevelésünkkel, mivel mindig fontosnak tartotta, hogy fejlődésünk ne korlátozódjon csupán a testi gyarapodásra, hanem ha egy jól képzett látogatóból gazdivá avanzsált kétlábúval összekötjük a sorsunkat, akkor egy nagyobb irodalmi vita kellős közepén ne bújjunk a szőnyeg alá riadtan.
Aztán Duncsi, aki koordinál, segít és kapcsolatot tart a gazdijelöltekkel, de alig várja, hogy itt legyen velünk, Tünde a fotós és aktív háttérvadász, és ha kijön hozzánk, akkor nagyon boldog, ZéZsé a rendszeres látogatónk és rajongónk, Jokersetter a tanár és velőscsont adományozónk, SpanciManci, aki nevéből adódóan egyértelmű kikhez vonzódik, és sokan üdültek is nála egy ideig, Onyx-Léna a szintén dog rajongó, aki minden alkalmat megragad, hogy velünk lehessen és végül, de nem utolsó sorban Gelen aki a különböző rendezvényeket szervezi, meg ilyenek.
Mondtam Maninak, szerencsések vagyunk, hogy ilyen a személyzet, mivel ez a törődés és gondoskodás nagyon sokat segít nekünk abban, hogy ne idegenedjünk el a kétlábúaktól, és ne válljon belőlünk vadállat.
De majd ő is megtapasztalja mindezt, neki is lesz része a változatos masszázs programban, mert úgy tűnik, akik ide jönnek a személyzetet erősíteni, mindegyiküknek el kell végezni egy profi dögönyöző tanfolyamot.
Mani ámult és bámult, és csak annyit kérdezett, hogy nem lehetnének ők a gazdijai, de mondtam neki, hogy térjen már magához, a gazdi azért gazdi, mert ő van egyedül és elvisz magával a házába és gondoskodik rólunk.
Erre csak annyit mondott Mani, hogy ez az, ő pont erről beszél, csak hát ha házhoz jön a gazdi, akkor minek elmenni innen.
Nem értettem, ez látszódhatott is orcámon, de erre ő csak röhögött és közölte, hogy ugrat.
Mondtam neki, hogy értem a viccet csak nem szeretem és legközelebb ugrassa a tücsköket éjszaka.
Erre megszeppent, mire én röhögtem el magam, és mondtam, bocsi, de ő kezdte.
Elmosolyodott.
Ekkor megjelent Mázli, és megkérdezte, hogy felkészültünk-e a Karatuval való találkozásra.
Hm, próbálom becsomagolni az érzést és a hozzá tartozó testi tüneteinket olyan formában, hogy ne tudjanak megvádolni bennünket a közerkölcs előre megfontolt különösen nagy megbotránkozást okozó megsértésével.
Először a reggeli húsos-kétszersült bogyók táncoltak a torkomban, miközben a hátamon a szőr a tarkóm irányába mutatott, majd a lábaim elgyengültek, a hátsófertályom és egész ülepem rezonált, miközben a fejemben az a név lüktetett, hogy KA-RA-TU, KA-RA-TU, KA-RA-TU. Mani nemes egyszerűséggel mögém bújt és onnan pislogott ki riadtan.
Mázli meglátta rajtunk a kétségbeesést, és elmosolyodott, majd egy biccentéssel jelezte, nem kell félnünk.
Időnk nem volt reagálni, mert megjelent a fehér démon, mellette Wheelerrel.
Ekkor megnyugodtunk, mert ha már Wheeler is a láthatáron van, akkor baj nem lehet.
Mikor Karatu elénk ért, köszönt, leült, és bemutatkozott.
Mint ha nem tudtuk volna a nevét!
Emlékszem, mi is ültünk, de olyan magasra kellett emelnünk a fejünket, hogy mind a ketten gerincsérülést vizionáltunk.
Karatu meg csak nézett minket, és ebben a pózban, mivel lefelé pislogott, a fején a bőr előre csúszott, majdnem beterítette az egész arcát a sok redő.
Elmosolyodtunk, mire láttam, hogy az ő szája is vigyorra húzódik, amitől így elsőre vacsi előtt még félelmetesebb volt a látvány, ugyanis láttuk mind a 128 darab fogát villogni a pofázmányában, amitől olyan mértékben tele lett a virtuális gumibugyink, hogy nagy zavarodottságunkban csak tovább mosolyogtunk.
Mázli észrevette ezt, próbálta oldani a feszültséget és azt kérdezte, hogy sokáig fogunk-e ilyen bárgyún egymásra vigyorogni, mert akkor hozza a festővásznat és pingál a fantáziájával kiegészített rózsaszínű háttér elé egy szürrealisztikus kutyás csendéletet szigorúan kubista elemekkel.
Karatu ezen is olyan jóízűt nevetett, hogy már-már azt lehet mondani, kutyához hasonlatos lett a feje, amitől kezdtünk feloldódni.
Ezek után ment minden mint hangyák a kerítés mellett morzsaszórás idején.
Ez a fehér behemót is egy fura szerzet, mert elsőre rettenetes, és azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom, olyan félelmetes megjelenése van, hogy még a magamfajta jóindulatú vizslalány is könnyen maga alá tud rondítani, ha éppen labilis idegi állapotban találja a látvány, de ennek ellenére egy kis beszélgetés és őszinte érdeklődés után róla is kiderül, nem feltétlen kell beijedni tőle.
Izsóp is befutott, ő is letette névjegyét, majd csatlakozott hozzánk Jurta is, így a kis csapat teljes volt, plusz egy buksi.
Megmutattunk mindent Karatunak, elmeséltünk pár érdekes történetet, és láttuk, jól érzi magát velünk.
Annyira belefeledkeztünk Karatu istápolásába, hogy alig hallottuk meg a vecsernyére invitáló kondérdöngetést.
Persze rohantunk mindannyian a tálkánkért.
Vacsi után a személyzet eltávozott, mentek vadászni, így nekünk megnyílt lakosztályunk ajtaja és a terep a további feladatok elvégzéséhez.
Wheeler a vizslákkal nekilátott a takarításhoz, majd a büfé felállításához és a különféle falatok összeállításához, miközben a dekoráló brigád sürgölődött és futkározott gyertyákkal, lampionokkal és különféle színes papírból hajtogatott lócombcsont formákkal a kerítés mentén, és tetszőleges, mégis ízléses formában szórták fel a dróthálóra őket.
A konyhán japán akitákat megszégyenítő módon aprították a különböző fogások hozzávalóit, kínai szakácsmestereket lepipáló ügyességgel pirították a meleg ételeket a lábasokban a vizslák fehér kendővel a fejükön és csontokkal díszített köténnyel a mellkasukon, mígnem a nyersanyaghalomból a büféasztalon egy lélegzetelállító teríték kerekedett.
Volt ott hideg-meleg étel, különböző lábszárcsontok és húsok főve, sülve, rántva flambírozva és marinírozva.
A kedvencem a puszta-ereje-ínyenceknek című táblácskával ellátott rész volt az asztalon, ahol olyan finomság volt egymásra dobálva hanyagul, hogy ilyet még nem láttam.
Két tepsi nagyságú cobákos husi között még két cobákos husi, amik gyengéden be voltak tekerve szalonnába, és köztük kolbász és vöröshagyma karikák voltak rafináltan elrejtve.
Mikor Wheeler szólt, hogy kész vannak, egyszerre nyíltak a lakosztályok ajtajai, és a kollégák csak özönlöttek kifelé, hogy az illatokból összerakott képzelt menüsort vizuálisan és fizikálisan érezhessék.
Izsóp és Jurta csak bámultak, Jurtán látszott, erősen kell koncentrálnia, hogy úrra legyen étvágyán, de akkor egyszer úgy gondoltam, nem fog összejönni neki a diétázás, arra tippeltem, ő lesz az első faló.
Az utókor számára meg kellett volna örökíteni a látványt, csak hogy az unokáknak mutogathassuk, milyen helyeken fordultunk meg anno ifjúságunk derekán.
Mani mellettem ült, a csodálkozástól és a látványtól csuklott. Minden csuklásra ugrott egyet.
Mondtam neki, hogy hagyja abba, de azt mondta, nem tehet róla, mindig ez van, ha erősen izgalmi állapotba kerül. Kérdeztem, mutatta-e már orvosnak, de ignorálta a kérdésem, ezért ráhagytam a dolgot, majd megemlítem Mázlinak, hátha tud rá valami gyógyteát.
Ekkor megjelent Karatu is, akinek tátva maradt a szája a látványtól és csak nézte és nézte az asztalt, és látszott, nagyon meg volt hatódva.

2009. szeptember 6., vasárnap

Zajlik az élet, érkezik Mani

Bajnóca érkezése után felgyorsultak a napok, ebek és látogatók jöttek és mentek, voltak, akiknek gazdijelölt feliratú homlokpánt volt a fején és voltak olyanok is, akik már gazdi lettem című pólókban ugráltak a választott ebekkel kint a futkározóban, de voltak olyanok is, akik csak bejöttek, dünnyögtek valamit, aztán soha többé nem láttuk őket és valahogy mi nem akartunk egy addigi látogatóhoz sem közelebb kerülni, annak ellenére nem, hogy legbelül, amikor egyedül voltunk a szobánkban, már titokban arra vágytunk, hogy legyen rendezettebb az életünk egy gazdi oldalán, ha már ez van a mi sorsunkként megírva a nagykönyvben.
Mi hatan egyre jobban összekovácsolódtunk, már Bajnóca is teljesen beilleszkedett hozzánk, neki is sokat segített, hogy Mázlival csevegett kicsit, mert rajta is látszódott, hogy megviselte a bekerülés traumája. Igaz rajta nem lehetett észrevenni olyan nagyon mint más kutyákon, de ez fiatal korának köszönhető, mivel nagyon nagy ragaszkodás nem alakult ki közte és addigi gazdija között.
Mentek a bulik esténként.
Izsópnak volt egy hatalmas ötlete, csináljunk ismerkedési estet.
Ez az ötlet akkor pattant ki fejéből, amikor megérkezett Karatu, a fehér démon, aki elég furcsa eset volt.
Neki nem is mutatta meg egy ideig senki, hogy hogyan kell egymaga kinyitni a lakosztályának ajtaját, mert bekerülése után csinált néhány extrém dolgot.
Még Mázli sem tudta az első napokban megenyhíteni, pedig ha Mázli nem találja valakivel a hangot, akkor ott baj van. Egyedül Wheeler volt az, aki hatással volt erre a hófehér kolosszusra, de ez természetesen nem csoda, lévén neki óriás tapasztalata volt az ilyen és ehhez hasonló problémás ebekkel. Mondjuk olyan apával, aki a környék békebírója volt, nem volt nehéz dolga, bár meg kell mondjam, én nem mentem volna még a bejárata elé sem, hiába volt lelakatolva.
Szóval Karatu nem volt egy kellemes társaság, ezért Wheeler elballagott hozzá, hogy elbeszélgessen kicsit vele.
Megkért mindenkit, hogy ha lehet, akkor ne is hallgatózzunk, mert azt fogja mondani Karatunak, hogy a beszélgetést ő szigorúan bizalmasnak gondolja, még a poloskákat is kiseperte a környékről és mindenkit megkér, hogy addig, amíg ők beszélgetnek, menjen el kirándulni vagy számolják meg a hangyákat a futkározó végén.
Mindenkin látszott, hogy nagyon sajnálja azt a szerencsétlent, ezért mindenki belement a dologba és elvonultunk egy kis lóversenyt bámulni, mivel pont akkor futtatták a pacikat a mellettünk található lovastanyán, a hangyákat meg képtelenség megszámolni, annyian vannak, ráadásul tökéletesen egyformák.
Volt egy minden lében kanál kis keverék, aki állítása szerint valami lovi nevű telepen élt egy darabig, és azzal hergelt mindenkit, hogy a lóverseny az komoly dolog, ott fogadni kell és lehet sok-sok pénzt nyerni, de egész vagyonokat is ott lehet hagyni.
Mivel senkinek nem volt fogalma arról, mit is jelent a pénz ebből adódóan arról sem, hogy a vagyon, ami kutyanyelven ugye a bőséges és gondosan elásott velőscsontot jelenti, hogy jön ide, mivel épeszű kutyák a megszerzett vagyonukat nem akarják elveszíteni a lovak futása miatt.
Mindegy, annyira kusza volt a dolog, hogy egyhangúlag kérte meg a csapat a mikszet, hogy hagyja már abba.
Izsóp ekkor dobta be az ismerkedési est gondolatát, ami többek fejében szöget ütött.
Ugyanis az esti bulikon klikkesedett a társaság, és a szokott csoportok verődtek össze és beszélték meg az aktuális ügyeket, valamint itt volt egy fura alak, akivel meg kellett valamit kezdeni.
Már alig vártuk, hogy Wheeler megjelenjen, és elmondhassuk a dolgot neki, de semmi jele nem volt annak, hogy vége lenne a beszélgetésnek.
Gyanús volt a csend is, amit nem tört meg egyetlen vakkantás vagy ádáz ugatás sem.
Már kezdtük unni a lófutásnézést, amikor megjelent Wheeler.
Nagyon gondterhelt volt az arca. Félre hívta Mázlit, és neki, csakis neki mondta el részletesen, mi történt, ami nem csoda, a professzor véleménye mindenben fontos volt.
Mázli figyelmesen hallgatta a dolgot, látszott, a történet teljesen magával ragadja.
Igen erősen tanakodtak valamin.
Amikor végül megállapodtak, felkeltek, odajöttek és elmondták, amit el lehetett mondani.
Ami nekünk feltűnt Karatuban, hogy roppant bizalmatlan mindenkivel, és néha még Jurtán is túltett a szomorúságban. A személyzetet is csak nehezen fogadta el, velük is nagyon távolságtartó volt, nehezen engedte közel őket is magához.
Szóval elmondták, hogy Karatu alapjában véve nem egy vadállat, pont ellenkezőleg, egy szelíd nagy mackó, aki nem tud mit kezdeni a benne forrongó indulatokkal, és ez kihatással van egész személyiségére. Az indulatokat nála is a menhelyitisz nevű betegség okozza, de ezt tetézi egy kis depresszió is, ami sajnos most hatalmasodott el rajta. Kilátástalannak tartja a jövőjét, fáj a gazdi elvesztése, satöbbi satöbbi satöbbi.
Izsóp eközben türelmetlenül rohangált a csoport egyik oldalától a másikig, alig várta, hogy elmondhassa korszakalkotót ötletét.
Wheeler éppen belekezdett volna, hogy Karatu miért nem bírja kordában tartani az indulatait és hogy nekünk hogyan kéne kezelni ezt a helyzetet, amikor Izsóp nem bírta tovább, és csak annyit ordított izgatottan, hogy "Csináljunk Karatunak egy bulit, egy olyan igazi ismerkedési estet!".
Felnyerítettek a lovak is, akik hallották Izsópot, mivel ők is hallgatták Wheeler beszámolóját, lévén érdekelte őket, hogy ki az az új lakó, aki miatt jobb a csikójaikat csak felügyelettel elengedni.
Mi is röhögtünk, szerintem azon, amilyen arccal mondta ezt Izsóp, de Mázli egyből lecsillapította a bandát egy olyan határozott vakkantással, amitől a lovak is leültek, és közölte, hogy ennél zseniálisabb dolgot ki sem lehetett volna találni nem csupán adott helyzetre, hanem úgy általában minden újonnan bekerült esetére és további olyan állapotokra, amiket valami szaknyelven fogalmazhatott meg, ugyanis senki nem értette.
Erre elszégyelltük magunkat, és figyeltük, mi fog történni.
Azért ez a Mázli nem semmi figura, mindig tudja, mi a helyes!
Maga mellé hívta Izsópot és megkérte, mondja el a tervét.
Ez az Izsóp mindig tud meglepetéssel szolgálni, mert egy komplett tervet dolgozott ki az ismerkedési esttel kapcsolatban. Elmondta, hogy lenne valami grillezés féle, amihez kéne valakinek - és ekkor erősen Jurta szemébe nézett - a beszerzést intéznie, kéne konyhás és takarító csapat, kéne egy hangulatfelelős, akinek a nótaismerete tovább megy a "Sültkacsát ide, de gyorsan" című népdalon, valamint szükség lenne biztonsági őrökre, akik egyrészt távol tudják tartani a kíváncsiskodókat - célzásként a dogokra nézett elég határozottan - másrészt felügyelik a kulturált szórakozást.
Elmondta, ezt a bulit, hogy jól süljön el, fel kell építeni, meg kell szervezni, és le kell vezényelni, amire önkénteseket vár a lakosztályában másnap reggel.
Addig mindenki gondolja át, lehetőleg képességeinek egészséges ismeretében, hogy melyik területen tudja magát a leghatékonyabb segítségként elképzelni, ne legyen harmincnégy főnök ambíciókkal ellátott vezetőjelölt.
Ahogy körbenéztem, láttam, hogy mindenki rettentő bambán néz Izsópra, na nem azért, mert nem értettük mit akar, hanem csak pislogtunk mindazon, amit felvázolt nekünk, Mázli meg elismerően nézett rá!
Wheeler felpattant és határozottan felkért mindenkit, hogy az elhangzottaknak megfelelően térjen vissza a házába, és aludjon a mai nap megrázkódtatásaira egyet.
Azt a lelkes rohangálást, amivel mindenki visszarohant a helyére, a mai napig fel tudom idézni minden pillanatával. Mindenki, egytől egyig érezte ennek az eseménynek a súlyát és fontosságát, és még Jurtán sem látszott semmi szomorúság, sőt, a szemében valami addig nem látott csillogás jelent meg.
Szerintem senki nem tudott aludni aznap éjjel, mindenki azon törte a fejét, hogy mit fog csinálni, milyen területen hasznosítja majd magát.
Megvirradt, türelmetlenül vártuk a reggelit és az azt követő munkamegbeszélést.
Emlékszem, amint beburkoltunk mindent a tálkánkból, arra lettünk figyelmesek, hogy nyílik a futkározó ajtaja, és bebiceg rajta egy végtelen helyes kis tacsihapsi, ekkor érkezett meg Mani.
Ott állt az ajtóban, kicsit megszeppenve, mert ugye a buli szervezése miatt mindenki kicsit hangosabb volt a kelleténél, ő meg csak nézett ránk és szerintem azt forgatta a fejében, hogy "Teremtőm, hova kerültem!?".
Persze Mázli és Wheeler egyből a fogadására siettek, és elmondták neki, hogy nem kell megijednie itt semmitől, csak az történt, hogy, és elmodtak neki mindent az előző napok eseményeiről.
Gyakorlatilag Mani egy orbitális buli előkészületeinek kellős közepén toppant be a menhelyre, így neki nem volt egy percnyi ideje sem arra, hogy az első napokban azon kezdjen el tűnődni, amin minden ilyen helyre bekerülő eb gondolkodik.
Ebből a szempontból szerencsésnek is mondható, de Mázli szerint tökéletesen mindegy, hogy mikor jön el a menhelyitisz kitörésének pillanata, mert ez az a pillanat, ami sosem jön jókor, és senkinek nem hiányzik!
Wheeler kiengedte a hangját, hogy hívjon minket, Bajnócát, Izsópot és engem, hogy megismerkedjünk mi is Manival.
Én már kiszúrtam őt, de addig, amíg Mázliék el nem intézték az új belépő ellenőrzését, addig maradtam ahol voltam.
Közelebb mentem, és éreztem valamit Manival kapcsolatban.
Alig vártam, hogy elmondhassam Mázlinak ezt, mert olyan nagyon nagy szomorúság hangulata csapta meg a gondolataim Manival kapcsolatban.
Bemutatkoztunk mindannyian, megtörtént az ismerkedés, és kérdeztem Manit, hogy lenne-e kedve nekem segíteni az esti program előkészületeivel kapcsolatban. Nem mondott nemet.
Olyan cuki ez a kishapsi, és olyan aranyosan tud beszélni, hogy egyből megszerettem.
Később elmondta, hogy ő is így érzett irántam, de ne haragudjak meg, ő nem mint szukára, hanem mint barátra nézett rám.
Röhögtünk :)