Májki

Megérkezett Myke, így izgalmasabb lett az élet :)

2009. szeptember 12., szombat

Az ismerkedési est - lefekvés

Ahogy magunk mögött hagytuk a már visszarendezett futkározót, úgy hagytuk magunk mögött a szomorúságot is, ami az ismerkedés első körében lehorgasztotta a fejeket.
Valami megváltozott, és ezt mindenki érezte.
Valahogy olyan könnyed volt minden, a múlt szomorúsága és a jövő nélküli bizonytalanság párosa nem tudta a jelent még a mélykék éjszaka ellenére sem besötétíteni, mert minden szempár csillagként ragyogott az arcokon.
Jurta boldogan kergetőzött Bajnócával és Izsóppal, Karatu, hátán Manival jött mellettem, Mázli és Wheeler pedig gyengéden terelte a csapatot a lakosztályaik felé.
Mani annyira felöntött a garatra, hogy Karatu felajánlotta neki a fuvarozást és végig énekelte az utat, de olyan hamisan, hogy már fájt. A magasabb hangoknál gurgulázott az erőlködéstől, és ha nem Karatu hátán tette volna ezt, akkor a többiek egész biztosan megdobálták volna minden kezükbe kerülő tárggyal, de mivel látták, hogy Karatut egyáltalán nem zavarja a kornyikálás, sőt megrendeli Manitól a kedvenc nótáját, amit együtt vonyítottak a kishapsival, egy szót sem mertek szólni.
Rettenetes volt az előadás, zeneileg valahol a vonat kürt, fémmegmunkálás és favágás egyvelegéből álló fülsértő zajhoz lehet hasonlítani, olyan kellemetlen volt.
Amikor ez a két Caruso a refrénhez ért, már többeknek ökölbe szorultak a mancsai, de amikor ahhoz a sorhoz értek, hogy "Édesanyám, miért nem tanítottál meg ürgére vadászni?", már érezhető volt, hogy ha nem hagyják abba, akkor tömegverekedés alakul ki.
Mázli megint a helyzet magaslatán volt, és csendben súgott valamit a két pacsirtatorkúnak, amitől aztán ezek ketten szépen elhalkultak és elálltak a további szórakoztatástól, amitől a tömeg is kezdett megnyugodni és felhagytak a megtorlással.
Nem tudom, mit mondhatott Mázli, de miután elhallgattak, csak egymásra néztek - valójában Karatu hátrafordult - és lónyerítés szerűen elkezdtek röhögni.
Nem értettük, de ezek nem hagyták abba.
Először csak kuncogtak, amitől a pofájuk annyira felpuffadt, mint egy japán gömbhal, de aztán nem bírták tovább és kitört belőlük a röhögés.
Ezek vagy nem normálisak, vagy totál részegek!
Mani nem bírt magával, folyton súgott valamit Karatu fülébe, Karatu meg olyan jókat nevetett, hogy annyira rázkódott, azt hittük Mani felrepül a szomszédos istálló tetejére.
Így vonultunk a lakosztályaink felé, és a végén ezek ketten már fuldokoltak a röhögéstől, amit már mi sem bírtunk tovább, és belőlünk is feltört a nevetés, elvégre nem vagyunk papírkutyák.
Amikor a nagy bejárat elé értünk, Wheeler csedben, de annál határozottabban csak annyit mondott, hogy itt a vége, ideje elcsendesedni és lefeküdni, mert hamarosan reggelihez kolompolnak.
Wheelernek volt valami olyan meggyőző ereje, hogy bármit mondott, azt soha senki nem kérdőjelezte meg.
Ez történt most is, elcsendesedett a banda, a két bohóc is már csak széles vigyorral lépdelt a lakosztályuk felé.
Amikor lefeküdtem, emlékszem, egy csöppet sem voltam álmos, inkább frissnek éreztem magam.
Jó volt az estére visszagondolni.
Az a dekoráció, azok a finom falatok, az ismerkedés és a tánc!
Fantasztikus volt!
Nagyon mosolyogtam Karatun, aki kiskölyökként nézte az asztalt, Manin, aki rendesen becsiccsentett, Izsópon, hogy hozta a formáját és csapta a szelet boldog arccal a csajoknak, Bajnócán, aki első bálosként igen zavarban volt, de nem annyira, hogy ne tudta volna osztani a lapot a kanoknak, Jurtán, aki csillogó szemmel keverte az italokat és Mázlin és Wheeleren, akik roppant bölcsen szervezték meg az egész bulit.
Visszagondoltam az előző helyemre, kicsit a szívem is összeszorult, de már nem mardosott annyira az érzés mint bekerülésemkor.
Ezen meglepődtem, mert nagyon jó volt visszagondolni az előző helyemre, és ugyan hiányzik egy csomó minden, a gazdi, a helyem, a kedvenc takaróm, az itató- és etetőtálkáim, de valahogy Mázli szavai, melyek szerint egy új helyzettel kell megbarátkoznom, és ezt jobb lazán venni, mert minél inkább tiltakozom ez ellen, annál fájdalmasabbá válhat a lét, élesen lüktetett az agyamban.
Persze azt is elmondta, hogy ha lazán veszem, az még nem lesz garancia arra, hogy nem fog fájni az emlékezés, mert igenis fog, ő csak azért mondja, mert látott már olyan ebeket, akik nem akarták elfogadni a helyzetüket, és így nagyon sokáig nagyon sokat szenvedtek, és egy csomó új lehetséges gazdit elszalasztottak, akik mellett nagyon jó életük lehetett volna.
Ekkor elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon milyen gazdik jöhetnének szóba, milyen dolgokban kell megfelelniük ahhoz, hogy hajlandó legyek egyáltalán megnézni, hogy hova akarnak vinni.
Valami olyan kanapéról álmodoztam, amelyik csak és kizárólag az enyém, és amelyre kizárólag csak azok ülhetnek fel, akiknek én arra engedélyt adok.
Az ellátmányom minősége az esti lakomához hasonló legyen, naponta minimum háromszor.
Legyen testedzés, kis séta, és rengeteg játék!
Ahogy ezeken tűnődtem, Mázli állt meg a kapum előtt, és azt kérdezte, hogy "Álmodozol, kislány?", majd intett, hogy menjek utána és elindult kifelé a futkározóba.
Amikor kiértem utána, már a futkározó másik végében ült és kedvesen mosolygott rám.
Megkérdezte, hogy hogy vagyok, és kérdezte ezt olyan hangsúllyal, hogy arra nem lehetett csak úgy odarittyenteni egy szimpla jólvagyokot.
Megeredt a nyelvem, és elmondtam neki mindent amiről ábrándoztam a helyemen, és ő csak annyit mondott, hogy fel vagyok készülve az újra, és mosolygott.
Egyből értettem, mit akart ezzel mondani, nem kérdeztem vissza.
Ekkor elmeséltem neki, hogy milyen érzéseim voltak Manival kapcsolatban, amikor a kishapsi megérkezett. Helyeslően bólintott, és mondta, hogy ezt a mély és szinte manccsal fogható szomorúságot, ami Mani felől érezhető volt, őt is megérintette.
Mondta, hogy a kicsire nagyon fognak vigyázni Wheelerrel, amíg itt vannak, mert ugye azt nem lehet tudni, ki, mikor kerül egy új gazdihoz.
Kicsit szomorú voltam, hogy Mani esetleg egyedül maradhat, mert csak arra gondoltam, hogy akkor ki fog rá vigyázni, ezért azt mondtam Mázlinak, hogy én addig nem emgyek inne sehova, amíg Mani gazdit nem talál magának.
Mázli igen meglepődött, és láttam, el is érzékenyül ezen, még a szeme sarka is olyan furán csillogott, szerintem egy könnycsepp okozta.
Rám nézett és azt mondta, hogy ezt nem tehetem, nem dobhatom el az adódó lehetőséget, mert lehet, ha Manit kérdezném erről, ő is azt mondaná, hogy menjek, ha olyan lehetőséget kapok az élettől.
Nagyon fájt a tudat, hogy Mani egyedül marad, olyan nagyon fájt, hogy potyogtak a könnyeim.
Mázli átkarolt, és nyugtatott.
Állati ez az eb, nagyon nagy hatással van rám, mindig meg tud nyugtatni!
Kérdeztem tőle, hogy erre az egészre mi szükség, miért kell itt lennünk, miért kell a haveroknak aztán elválniuk, és miért ilyen kegyetlen az élet velünk, hogy ilyen helyzetbe hoz minket?!
De Mázli csak hallgatott.
Nem szólt egy szót sem, és nekem ekkor esett le a tantusz, hogy ő is cask kutyából van, neki is van előélete, amiről soha nem kérdeztem.
Ettől kicsit elszégyelltem magam, befejeztem a siránkozást és megkérdeztem tőle, hogy vele mi a helyzet. Hogyan és miért került ide, és benne is kavarognak-e ilyen és ehhez hasonló gondolatok, és ha igen, akkor hogyan tud ilyen higgadt és bölcs maradni, és...
De ekkor elmosolyodott - amit nagyon jó volt látni - és elkezdte mesélni élete történetét.
Elmondta, hogy apja nagy csirkefogóként kezdte pályafutását, és a nagy csirkefogás miatt kellett elhagynia az otthonát, lévén a szomszéd emiatt többször ki akarta tekerni a nyakát.
A papa elment világgá, és a nagy csatangolások közepette eljutott több egyetem könyvtárába, többek között a biológia szakok etológia karáig, ahol rengeteg tudományt szívott magába a kutyalélaktan témakörében.
Mivel nem maradhatott sokat egy helyben, félve a sintérektől, kénytelen volt folyamatosan vándorolni. Rengeteg városban megfordult, nagyon sok ebbel csevegett, többek között vérebekkel és más útonállókkal, és az addigi tanulmányai felhasználásával nem egy vadállatot sikerült kezesbáránnyá változtatnia. Ez a lélekgyógyászi tevékenysége akkor vált veszélyessé ránézve, amikor híre ment, hogy vagy fél tucat őrző-védő rottweilert és dobbermant sikerült kikezelnie az agressziójukból de olyan sikeresen, hogy azok többé nem vettek magukhoz semmilyen húsból készült táplálékot és még a legádázabb uszításra sem téptek szét senkit, és ami mindennek a teteje, beköltöztek a kóbor macskák közé.
Ekkor e feldühödött gazdák elkergették a városból, amikor is a papa betért egy faluba, ahol hosszabb időt töltött el, és ahol megismerkedett Mázli mamájával.
Frigyükből született Mázli, aki nem ismerhette sokáig a papáját, épp csak annyi ideig, amíg a tudását átadta neki, aztán Mázli apja egy komor reggelen elbúcsúzott a családtól és elment
Mázli a történetek hallatára döntött úgy, hogy ő is tanulni fog és vándorolni.
Miután gazdihoz került és felcseperedett, ő is elindult, hogy világot lásson.
Elindult, és ő is rengeteg tapasztalatot gyűjtött, nagyon sok helyre eljutott és sok kutyát "kezelt".
Történt egyszer, hogy az élet őt is kísértetiesen hasonló helyzetbe hozta mint apját annak idején, egy falka vadászkutyával, akik nem csak vadásztak, de maradék idejükben telephelyeket őriztek. Miután Mázli apja nyomdokain haladva sikeresen átformázta ezeket az ebeket kezesbáránnyá, neki is menekülnie kellett a feldühödött gazdák elől.
Sajnos ekkor történt a baleset, aminek a vége az lett, hogy a bal hátsó lábát el kellett távolítani.
Erről nem szívesen beszélt, láthatóan megviselte a dolog.
Aztán bekerült ide, és csak figyelte az életet itt, de ez egy másik történet.
Elhallgattunk, mind a ketten leheveredtünk a fűre és így néztük némán az égen a csillagokat, amelyek háttere egyre világosabb lett, a csillagok meg egyre halványabban pislákoltak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése