Májki

Megérkezett Myke, így izgalmasabb lett az élet :)

2009. szeptember 14., hétfő

Először fogadok látogatókat

A nagy buli után lefeküdtünk, senkit sem kellett elringatni, szinte egyszerre aludtunk el.
Nem gondoltam semmire és senkire, csak elaludtam nagyon gyorsan.
Másnap frissen, kipihenten ébredtünk, reggeli után pedig furcsa volt, hogy az aznapi személyzet, Gomba és Tünde, miközben kint rohangáltunk Bajnócával és Izsóppal, folyton azt mondogatják, hogy ma jönnek és megnéznek minket.
Nem nagyon értettem, hogy mindez mit jelent, ki és miért akar ilyen magunkfajta ebeket bámulni, de rájuk hagytam, ha ők mondják, nekem ez nem fáj.
Aztán egyszer csak jött két kétlábú, és azon kaptam magam, hogy a nagy rohangálás közepette teljesen rájuk fikszálódom.
Még nem értettem, hogy mindez mit jelent, csak furcsállottam, hogy ők jönnek ebet bámulni, erre én nézem őket érdeklődve.
Amikor bejöttek a futkározóba, mind a hárman nagyon izgatottak lettünk, amit minden erőmmel próbáltam leplezni.
Bezzeg Bajnóca, a kis hamis, ott rázta magát ezek körül és állandóan a középpontban akart lenni, miközben Izsóp, aki addigra már túl volt férfiasságának két igen jellegzetes díszén, amely beavatkozástól mindenki azt várta, hogy apad a szukák iránti kifogyhatatlan lelkesedése, még mindig egyértelmű mozdulatokkal próbálta Bajnócát pajkos együttlétre invitálni, de nem ám diszkréten a futkározó másik végében, hanem közvetlen a kétlábúak mellett.
Helyette is nagyon szégyelltem magam, mivel kultúr eb, ilyet idegen társaságában nem csinál.
Ez a két kétlábú meglepően jól reagált Izsóp mutatványára, miközben Gomba és Tünde próbálták Izsópot nyugtatni és valahogy eltántorítani szándékától, de ezt csak úgy tudták elérni, hogy Bajnóca kedvenc rongyát eldobták a futkározó másik végébe.
Ezek ketten, mint ha nyílpuskából lőtték volna ki őket, úgy rohantak a rongy után.
Juhé, gondoltam, eljött az én időm, és itt az ideje egy kicsit közelebbről is megismerkedni ezekkel.
Feltápászkodtam, melléjük mentem és odabújtam a nagyobbikhoz.
Ez a kétlábú pedig teljesen elolvadt, lehajolt hozzám, hogy megsimogasson, de nagyon furcsa illat lengte körül, ami határozottan kellemetlen volt.
Nem értem, ezek miért használnak ilyen furcsa szagú illatosítókat?
Mi a jó abban, ha komplett rét illata érződik rajtuk?
Miért nem jó nekik a földön jól meghempergőzni és kész?
Aztán idegesített, hogy totál hülyének nézett, mert gügyögött, érthetetlen szavakat hajigált egymásra, amiknek sem külön külön, sem egyben nem volt értelmük.
Gondoltam, ennek nincs ki a négy kereke, le is szerepelt előttem.
A másik sem volt jobb, így hamar leapadt a lelkesedésem.
Ekkor megjelent ez a két lókötő, és majdnem felpofoztam Izsópot, mert ahelyett, hogy leült volna, rám akart mászni.
Borzasztó dühös lettem, és meg is mondtam neki határozottan, hogy ezt most azonnal fejezze be, különben éjjel kifestem a körmeit vörös lakkal.
Nem érdekelte, röhögött és Bajnócánál újra próbálkozott.
Ciki volt, gondoltam ennyi volt, ennek híre megy és kétlábúak soha többé nem jönnek ilyen gyagyás figurákhoz.
Azok el is mentek, mi meg ballaghattunk vissza a lakosztályunkhoz.
Délután elmeséltem Mázlinak az egészet, részletesen.
Elmondtam, hogy furcsa, de érdekeltek a kétlábúak, és szerettem volna tudni, hogy milyenek, mit akarnak, szimpatikus vagyok-e nekik, és szerettem volna, ha elvisznek, de ez utóbbit csak addig éreztem, amíg jobban meg nem szagoltam és ismertem őket.
Erre Mázli mondta, hogy ez az, amiért nem szabad azzal foglalkoznom, hogy mi lesz Manival, mert ha a sors úgy akarja, akkor érte és mindannyiunkért eljönnek majd olyanok, akikkel érdemes lesz összekötni hátralévő életünket.
Erre annyi kérdésem lett, hogy csak úgy zúdítottam Mázlira.
Először is azt, hogy miért van az, hogy annak ellenére, hogy sokan sokféle okból ide kerültünk, sokunknak igen szomorú az előélete, voltak, akiket szívszaggatóan sanyarú körülmények között tartottak és mégis olyan lelkesedéssel vágynak, vágyunk a kétlábúakra, hogy az már néha fáj?
Erre Mázli csak annyit mondott, hogy ezt ő sem tudja pontosan, különösen azokban az esetekben nem érti ezt a fajta érdeklődést, amikor olyan rossz körülmények közül kerülnek ide kutyák, amiknek hallatán a gyengébb idegzetűek teljesen lehangolódnak és csak vonyítanak fájdalmukban, a keményebb fickók pedig akár be is csavarodhatnak, átalakulhatnak vadállattá.
Azt is hozzátette, hogy alapjában véve, mi kutyák nem vérszomjas fenevadnak születtünk a farkas ősök ellenére sem, hanem ellenkezőleg, egy roppant hűséges és odaadó társnak, akik ha kell, életüket adják a gazdikért. Ezt azok vagy jól vagy rosszul hálálják meg, mindenesetre ahhoz, hogy a Szivárvány-hídon tiszta lelkiismerettel tudjunk majd átmenni, ha annak eljön az ideje, nekünk mindent meg kell tennünk az aktuális gazdinkért, még akkor is, ha az szerintünk és mások szerint sem érdemelné meg.
Erre kérdeztem, hogy még akkor is hűek maradunk, ha rosszul bánnak velünk?
A válasza az volt, hogy igen.
Nem nagyon értettem, de legbelül éreztem, hogy így van ez.
Kérdeztem, mi az, hogy életünk vége, és mi az hogy Szivárvány-híd?
Erre Mázli nagyot sóhajtott, és annyit mondott, hogy ez komoly dolog, mert ha életünk végére érünk, akkor átmegyünk egy hídon, a Szivárvány-hídon, ahol sok másik kutyával találkozhatunk, játszhatunk és jókat ehetünk, de soha nem mehetünk vissza a gazdikhoz, csak onna szemlélhetjük őket, viszont majd egyszer eljön az idő, amikor majd a gazdink is megjelenik ott a hídnál és onnantól kezdve már soha nem kell elbúcsúznunk és együtt leszünk és játszunk és elmondhatjuk nekik, hogy hogyan is éreztük magunkat velük a hídon átkelésünk előtt.
Ők ott már érteni fogják a beszédünket, és ettől majd jól elképednek, és ha volt valaki, aki nem jól bánt a kutyájával, az bizony meg fogja tudni, hogy mit is tett, de aki jó volt velünk, azzal csudi szép lesz az élet.
Nagyon összeszorult a szívem, de még megkérdeztem, hogy a mi esetünkben mi lesz a helyzet, nekünk ott ki lesz a gazdink?
Mázli csak annyit mondott, hogy akit választunk, de alapjában véve ott már nem lesz gazdi-blöki szerep, ott már igazán egyenrangú társak leszünk, mi is megértjük őket, hogy miért szidtak meg, amikor lerohantunk az autók közé, hogy azt nem azért mondják, mert rosszat akarnak, hanem pont ellenkezőleg, féltenek, mert szeretnek, és nem akarnak sokat várni arra ha elmegyünk előttük a Szivárvány-hídhoz, hogy újra megöleljenek, megpaskolják a buksink és megvakargassák a fülünk tövét.
Nem értettem egy csomó mindent ebből, és ezt látta is rajtam Mázli, ezért csak annyit mondott, hogy majd még beszélünk erről, de mára legyen elég ennyi.

2 megjegyzés:

  1. szeretném hinni, hogy mázlinak igaza volt, amikor arról mesélt szelencelizinek, hogy majd odaát újra együtt leszünk.
    háthurrá, megint elkenődött a siminkem, kezdhetem előlről...

    VálaszTörlés
  2. szóról szóra igaz Mázli állítása!
    Lizi mondta :)
    üdv
    cs

    VálaszTörlés