Májki

Megérkezett Myke, így izgalmasabb lett az élet :)

2009. szeptember 4., péntek

Így találkoztunk - bekerülésem másnapja - délután

Delet harangoztak, és felébredtem a haverok társaságában, akik azonnal körém sereglettek és elkezdtek faggatni hogylétemről.
Még Jurta is olyan őszinte érdeklődést tanúsított irányomba, hogy nem volt mese, meg kellett nyílnom.
Elmondtam, hogy annak ellenére, hogy ilyen kedvesek velem, hogy ennyire figyelnek rám és így segítenek, nagyon jól esik, de valahogy még mindig abban reménykedem, hogy visszakerülök a gazdijaimhoz, és ez nem más, mint egy kis kirándulás, egy tévedés, egy banális félreértés.
Elmondtam, hogy a legszívesebben most odabújnék a gazdimhoz, aki mindig gyengéden simogatta meg a tarkóm és a buksim és várnám a sétát meg a vacsit meg az esti lefekvést a helyemre.
Ennek hallatán Jurta lehorgasztotta a fejét és elvonult a kerítés végéhez, ott leült és megint nézett bele a felhőkbe olyan szomorú szemekkel, amitől a kutya szíve megszakad.
Izsóp is meghatódott, látszott rajta, hogy őt is megérintette amit mondtam, de aztán valami átkattanhatott a fejében, mert mosolygott egy igazán huncutot, kacsintott pajkosan és közölte, elszalad Jurtához egy kis vigasztalásra.
Hát ez letaglózott, hogy ez a szerintem agyban furcsa vizsla ekkora szívvel rendelkezzen! Totál ledöbbentem!
Mázli és Wheeler maradtak mellettem.
Mondtam nekik, hogy én is megyek Jurtához egy kis vigasztalásra, de Wheeler csak annyit mondott azon a gyönyörű hangján, hogy maradjak, mert Mázlinak van egy kis mondanivalója.
Nem tudtam, mire készülnek, de ültem, és vártam, Mázli mit szeretne mondani.
Nem mondom el, hogy miről beszéltünk, csak annyit árulhatok el, ez a Mázli nagyon ismeri az eblélektant!
Annyira megnyuttattak, Wheeler a kellemes hangjával, Mázli a sok okos dologgal amit mondott, hogy egész lecsillapodtam.
Ekkor Mázli csak annyit mondott, hogy most már mehetek a lakosztályomba gondolkodni.
Úgy tettem, de még egy pillantást vetettem Jurtára, aki mellett ott ugrált Izsóp jobbról balra, balról jobbra és közben olyan arcot vágott, hogy elfogott a nevetés, de nem volt ez olyan igazán jóleső nevetés, inkább olyan a helyzet komikumán derülő mosoly.
Bementem a lakosztályomba, leültem az ágyam szélére, körülnéztem, és csak annyit mondtam magamnak, hogy "Na kislány, ez itt az új otthonod, szokd meg a gazditól elszakadás gondolatát!".
Befordultam a fal felé, és keservesen elkezdtem sírni.
Egész testem rázkódott a végén, és úgy nekibúsultam, hogy az csak na.
Nem tudom, mennyi ideig pityereghettem így, de kiadtam magamból mindent.
Ahogy abbahagytam, észre vettem, furcsa csend volt a kennelsoron.
Valahogy a külvilág zaja is megszűnt, mindenki elcsitult.
Később tudtam meg Mázlitól, hogy olyan hangosan és meghatóan sírtam, hogy mindenki visszament a helyére és várták, hogy mi lesz.
Megfordultam, és a négy legény ott ült az ajtóm előtt.
Erre nekikezdtem a bőgést újra, de most már az örömtől, mert nagyon jól esett, hogy ott láttam őket.
Wheeler csak annyit kérdezett búgva, hogy bejöhetnek-e hozzám.
Annyira hüppögtem, hogy csak bólintani tudtam, de erre betódultak mint reggel és mellém bújtak mindannyian. Nagyon megnyugtatott a tudat, hogy nem vagyok egyedül, és jó volt érezni, hogy ennyire törődnek velem.
Nem is tudom, így visszagondolva, hogy mi lett volna velem nélkülük!
Amíg meg nem nyugodtam teljesen, addig még Izsóp is normális volt, ült mellettem teljese együttérzéssel, Jurta átkarolt, Mázli csak nézett bele a szemeimbe, Wheeler meg dúdolt valami gyönyörű dallamot.
Amikor elszállt minden bánatom, kérdezték, van-e kedvem kicsit sétálni a futkározóban.
Már hogy ne lett volna, de kértem őket, bocsássanak meg egy perce, mert rendbe kell szednem a toalettem, plusz néhány kisebb és nagyobb dolgom el kell intéznem.
Diszkréten elvonultam, elintéztem az elintézni valókat, könnyítettem magamon így is úgy is, majd rohantam vissza hozzájuk.
Türelmesen vártak, majd leültettek és elmondták a napirendet, amelyből kiderült, hamarosan kezdődik a fogócska, a foci és rongyrázás nevezetű program.
Először nem is értettem, mi ez, de ezek határozott léptekkel elindultak kifelé.
Annyira kíváncsi voltam, hogy utánuk mentem és leültem Mázli és Wheeler közé.
Nem hittem el a látványt, ami fogadott.
Ebek rohangáltak a futkározóban, mint kiderült, ez volt a fogócska.
Néhányan labdákat kergettek, erről váltig állította Izsóp, hogy fociznak, de Mázli rám nézett és csak kacsintott, hogy hagyjuk rá.
Páran ráharaptak egy rongy két végére, és elkezdték húzni egymást. Aztán amelyiknek sikerült kiszedni a másik szájából a zsákmányt, az pörölyként kezdte el forgatni a fejét.
Annyira beindultak ilyenkor, hogy alig tudtak leállni.
Csak néztem őket, hogy micsoda hancúr megy itt, és láttam, hogy a körülményekhez képest milyen jól érzik magukat.
Kérdeztem is Mázlit, hogy ezek azért tűnnek ilyen gondtalannak, mert már nem mardossa őket az előző helyükről elszakadás keserűsége, de ő csak annyit mondott, hogy részben ő volt az, aki velük is elbeszélgetett idekerülésük napján, de vannak itt olyan emberek, akik ha nem is gazdik, de nagyon sok szeretet adnak, gondoskodnak rólunk, és erejükön felül képesek a rehab programot vezetni, de erről majd máskor beszél nekem, mert hamarosan jön a vacsi, majd a lámpaoltás.
Hiába faggattam, nem árult el többet, azt mondta, lesz még meglepetésben részem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése