Májki

Megérkezett Myke, így izgalmasabb lett az élet :)

2009. szeptember 15., kedd

Mani kiborult

Amikről beszélgettünk Mázlival, nagyon felkavartak.
Állandóan az új gazdi, a híd, életünk vége gondolata és a többiek jártak a fejemben.
Nagyon furcsa érzéseim voltak a gondolatok körül, hiszen egy jövőbeli gazdira gondolva izgatottá váltam, aztán beugrott a híd, amit ha meglátok, akkor a gazditól úgy kell elválnom, hogy majd csak a hídnál találkozunk újra, de ennek idejét senki sem tudja megmondani.

Lehet, ha nem találok gazdit, akkor majd egyedül kell futkároznom odaát, és senki nem jön értem a hídhoz?
Ez a gondolat nagyon kétségbe ejtett, és elhatároztam, nekem gazdi kell!
Persze nem ám a legelső felbukkanó kétlábú, mert józan gondolkodásom nem vesztettem el, ugyanakkor bizonyos igényeim és elvárásaim természetesen vannak, amelyeknek ha minden tekintetben megfelel valaki, akkor részemről megköthetjük az örökbefogadási szerződést, de előtte szólok Wheelernek és Mázlinak is, hogy beszélgessenek el a delikvenssel, alaposan. Bennük bízom, adok a véleményükre, és ha egyik kétlábúra azt mondják, ez nekem való, akkor tappancsom nyomom a papírra.
Addig azonban tessék a kegyeimért harcolni.
Ezzel sikerült is megnyugtatnom magam, és azt hittem, a vecsernyéig lesz még egy kis időm szunyálni, de meghallottam Mani keserves sírását a lakosztálya felől.
Késként hatolt a dobhártyámba a hang, felkapcsolta a segítenem-kell-kapcsolót, én pedig rohantam a kishapsihoz. Éppen vettem volna be a kanyart, amikor Karatu is pont a odaért.
Csak a lélekjelenlétemen múlott, hogy nem történt tragédia, és nem lett belőlem kennel dekoráció, sikerült még az utolsó pillanatban elugranom előle.
"Ez közel volt" mondtam és elsőnek értem Manihoz.
Ez a szegény ült a helyén, kacska kis lába a másik előtt keresztben és fejét az ég felé tolva szívszorítóan sírt.
Olyan nagyon bánatos volt, hogy szinte éreztem, hogy milyen rosszul volt.
Leültem mellé, átkaroltam és csak vártam, hogy kiadja magából.
Hosszú idő telt el így, ez a szegény meg csak sírt és sírt és sírt.
Féltem, valami baja lesz, de eszembe jutott, hogy ő még alig került ide, még szinte ideje sem volt feldolgozni, hogy mi történt, hanem a legkeményebb bulik egyikének a kellős közepébe pottyant.
Ahogy ezt felismertem, én már nem izgattam magam, mert emlékeztem Mázli szavaira, miszerint a menhelyitisz előbb vagy utóbb mindenkin kitör, csak idő kérdése, mikor.
Most Mani volt a soros.
Amikor kezdtek apadni a könnyek, már Mázli és Wheeler is ott voltak, Jurta és Izsóp is befutottak Bajnócával a nyomukban, és várták mi lesz, de Mani nem akart senkit sem látni rajtam kívül, ezért intettem a többieknek, hogy nyugodtan elmehetnek, tudom a dolgom.
Mind távoztak és csak mi maradtunk ketten.
Nem szólt egy szót sem, én meg nem erőltettem, csak vártam, hogy mi lesz.
Szegénykém, csak ült, bánatosan nézett maga elé és nagyon hallgatott én meg csak néztem a szemeit a torkomban gombócokkal.
Olyan mély szomorúság és fájdalom volt a szemeibe írva, amit nem lehet szavakkal leírni.
Nagyon sajnáltam szegény kishapsit és ha nem szólal meg hirtelen, egészen biztos, hogy én is elkezdtem volna pityeregni.
De megszólal, és csak annyit kérdezett, hogy nagyon ciki, hogy ennyire kiborult?
Ekkor elmosolyodtam, ahogy Mázli is mosolygott volna, de nem azért tettem, mert őt akartam utánozni, hanem ez magától rajzolódott ki az arcomra, és csak annyit mondtam neki, hogy "Volt ennél már nagyobb vihar is mifelénk!".Magam sem értettem, miért mondtam ezt, de úgy tűnt, hatott rá, mert már csak szipogott, és megkérdezte, ezt úgy értem, hogy rajtam is jött már ki ilyen rosszullét?
Ekkor elmondtam neki mindent, amit Mázlitól hallottam, elmondtam az én történetem, amitől láthatólag megnyugodott kicsit
Azért azt hozzátettem, hogy ha jót akar magának, akkor beszél Mázlival, akinél jobb beszélgetőpartnert ilyen helyzetekben nem tudnék ajánlani és felajánlottam, hogy elmegyek érte ha akarja.
Mani csak annyit mondott, hogy köszöni a segítséget és a jó tanácsot, de majd ő megkeresi Mázlit és beszél vele, most neki egyelőre az is nagyon nagy segítség volt, hogy kibőghette magát úgy, hogy volt valaki mellette.
Kérdeztem jól van-e, és hogy mit szeretne, hozzak neki egy velős csontot vagy egy bokszzsákot vagy szerezzek valami hangulatjavító löttyöt valahonnan az elfekvő készletből, de ő csak azt kérte, hogy hagyjam magára. Tökéletesen meg tudtam érteni, így leheltem egy nyalást a tarkójára, és még távozóban annyit mondtam neki, hogy ha szüksége van rám, tudja hol talál, azzal kimentem a többiekhez.
Ezek ott vártak a nagykapunál kíváncsian, éa ahogy kiértem, természetesen Izsóp, aki nem tudta magát türtőztetni, izgatottan csak annyit kérdezett, hogy mi baja szegénynek.
Menhelyitisz, hangzott a tömör és egyöntetű válasz tőlem.
Erre Jurta elpucolt szélsebesen, Wheeler és Mázli összenéztek, Izsóp rohant a raktár felé mi meg ottmaradtunk Bajnócával a bejáratnál és még csak azt sem tudtuk mondani, hogy ezmiezez?
Ott álltunk és tanakodtunk, hogy ezeknek mi lehetett a baja, de ekkor megjelent Jurta, és a fogai között hozta a butykosokat egy szalmazsákban.
Bajnócával egymásra néztünk, és szinte egyszerre mondtuk, hogy "Meglepi buli!".
Pont ekkor jött vissza Mázli és Wheeler, és rögtön csendre utasítottak minket, mert ha kivakkantjuk a meglepibulit, akkor az már nem lesz meglepibuli többé.
Már csak Izsópot kellett csillapítani, mert amikor a raktárból - ami a futkározó végén parkoló régi kis mikrobusz alsó titkos rekesze volt - visszaért, ő is ordított, hogy buli, pontosabban csak arra maradt ideje, hogy "bul", mert ekkor Wheeler betapasztotta a velőlesőjét a bal tappancsával, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy Izsóp arca eltűnt Wheeler lába takarásában.
Persze Mázli helyzetfelismeréséből adódóan elkurjantotta magát, hogy "Bulldog, nagyon erős kutya!", mire mi felnyerítettünk.
A lényeg, miután így elrendeztük  a dolgot, nem maradt más, csak a vecsernye és majd előkészülni Mani bulijára.
Én kaptam a feladatot, hogy elvigyem Manit az előkészületek idejére egy kicsit csatangolni.
Gőzöm sem volt, hogy mit akarnak ezzel, hova vigyem, de arra gondoltam, majd egy kis lónéző eltereli a figyelmét. Ekkor gondoltam ki, hogy elhívom Jurtát is, annak ellenére, hogy ő nem volt szívesen látott vendég az istálló környékén, de ez érthető volt, hiszen nem egyszer vert két kört a versenylovakra egy körön, amitől azok aztán roppant mód le voltak taglózva.
Alig vártam a vecsernye végét.
Amint megszólalt a kondér, már rohantunk betermelni a szokásos finom falatokat.
A személyzet is gyorsan eltávozott, aztán nyíltak a lakosztályok ajtajai, és elkezdődött a buli szevezése.
Azaz csak kezdődött volna, de Jurtát nem találtuk sehol, így elindultunk a lakosztálya felé.
Ott döbbenten láttuk, hogy a változatosság kedvéért Jurtára rájött az ötperc és csak ül és néz bele a felhőkbe olyan igazán szomorú szemekkel.
Nekem sem kellett több, elrohantam Maniért, és elmondtam neki, hogy mi a helyzet Jurtával és hogy nem lenne rossz, ha segítene elkísérni őt az istállóhoz, az általában megnyugtatja, különös ha engedjük, hogy felöljön a szénakazal tetejére és bámulja kicsit az eget.
Mani sem volt feldobódva, de bólintott  beleegyezően, nyugtázva, hogy felőle jöhet a mehet.
Bementünk Jurtához, és mondtam, hogy eljöhetne velünk egy kis lóizgatásra.
Jurta csak nézett a felhők irányába és csak annyit mondott, hogy menjünk.
Nem tűnt túl meggyőzőnek, de mivel nem tágítottunk tervünktől, keserves lassan feltápászkodott és elindult irányunkba.
Nem hittem volna, hogy valaha kiér a lakosztályából, ezért elkezdtem húzni, hogy még egy influenzás csiga is fürgébb nála, de erre csak vicsorogva vigyorgott.
Ettől elég rémisztővé vált az arca, amitől Mani csuklani kezdett, és bebújt a hátam mögé.
Szép, az egyik eltorzult pofával caplat kifelé, a másik csuklik, és én ezekkel fogok végig vonulni a telepen.
Na nem, azt már nem, nem engedem, hogy ilyen állapotban lássák őket, ezért szóltam, hogy állj.
Nem tudom, milyen hangsúllyal mondhattam, de mind a ketten megálltak, és furán néztek rám.
Erre mondtam nekik, hogy esetleg lesznek szívesek valami eb forma pofát vágni, Mani lecsillapodhatna, hogy a csuklástól ne ugráljon már, Jurta meg igazán összekaphatná magát.
Kicsit magukhoz tértek, Mani már nem pattogott mint egy gumilabda, és Jurtának is egész kisimultak a ráncok a homlokán.
"Indulhatunk" - mondtam.
Kimentünk az istállóhoz.
Ahogy magunk mögött hagytuk a futkározót, még visszapillantottam, és láttam Mázlit kacsintgatni a kerítésnél, ebből tudtam, kezdődnek az előkészületek.
Ahogy közeledtünk az istállóhoz, Jurta léptei hosszabbak és gyorsabbak lettek, így mi Manival lemaradtunk.
Láttam Jurtán, hogy a szénakazal látványa kezdi megdelejezni, erre megböktem Manit, aki felkiálltott, hogy már nem csuklik.
A fülébe súgtam, hogy most nem ezért böktem oldalba, hanem azért, hogy nézzen maga elé mert csudát lát. Lemervedett, mert még soha nem látott olyan hatalmas szökkenést, amivel Jurta a hatalmas szénakazal tetején termett, viszont a látványtól megint erős izgalmi állapotba kezdett kerülni, de idejében észhez térítettem, így a további csuklás és pattogás elmaradt.
Felmentünk Jurta mellé, kibámultunk a tetőablakon, és élveztük az éjszakai égbolton felkapcsolódó csillagok látványát.
Megfordultam, mert kíváncsi voltam, mi történik a futkározóban, és láttam, hogy Mázli négy szentjánosbogárral integet, ami azt jelentette, ideje visszamenni, mert elkészültek mindennel.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése