Májki

Megérkezett Myke, így izgalmasabb lett az élet :)

2015. november 11., szerda

Utolsó bejegyzésem...

Hosszú idő telt el utolsó jelentkezésem óta, így nem is tudom, hol kezdjem, mert annyi minden történt velem, hogy annyi madár nincs is az égen talán.
Tavaly olyan feladatot kaptam a Nagy Kutyától, ami miatt sem időm, sem energiám nem maradt az írásra.
A Nagy Kutya nem mindig finomkodik, tavaly is úgy szólt, hogy pár napig teljesen ki voltam ütve tőle, az embereim meg csak dörzsölték azokat a homályosan csillogó szemeiket nagy szipogások közepette. Nem értettem, hogy mi a fenéért búsulnak úgy neki, amikor nem volt semmi okuk bömbölni, hiszen csak dumáltam a Nagy Főnökkel. Igaz, a témakör nem volt felemelő, mert kiderült, mennem kell majd valami vadászmezőre ahonnan nem térhetek többé vissza az embereimhez. Ez egyfelől jól hangzott, hiszen VADÁSZAT lesz, de ennek ellenére mondjuk szíven talált rendesen az a rész, hogy nem térhetek vissza az embereimhez, mivel már kezdtem magam egész jól érezni velük, úgy hozzám nőttek!
A Főnök mondta, hogy megtettem, amit rám bíztak, sikerült az embereim megnevelni annyira, hogy másképp lássák az ebeket, és egy napon majd újra együtt lehetünk, de addig még az embereimnek nélkülem kell maradnia.
Ha tudták volna ezek ketten, micsoda egyezkedések mentek hogy maradhassak, egész biztos nem lármáztak volna annyit, de mindegy, ilyenek az embereim, én így is imádom már őket.
Tulajdonképpen mondhatom mindenféle dicsekvés és felvágás nélkül, hogy egész szép eredményeket értem el az egyedfejlődésüket tekintve, hiszen a kezdetekben marha sokat kellett dolgoznom azon, hogy végre megértsenek és rendesen beszéljenek velem.
Az első érthetetlen hangokat felváltotta náluk a kiskutyákhoz hasonlatos gügyögés, amit gyakran előadtak nagyközönség előtt is, olyankor persze azt sem tudtam, hova rohanjak szégyenemben, de aztán az aknamunkámnak köszönhetően végre elvittek egy olyan képzési intézménybe, ahol idomított emberek tanítottak más embereket kutyául kommunikálni.
Ott embereim olyan tudományra tettek szert, amit aztán a hétköznapokban is tudtak hatékonyan alkalmazni olyannyira, hogy a közös séták egyre kevesebb kellemetlenséggel jártak, sőt az utóbbi években kifejezetten büszke voltam rájuk, hiszen a nagy igyekezetük siker koronázta, így a Nagy Kutya megengedte, hogy a homlokukra nyaljam a megérdemelt "Jó kutyás" jelet.
A nagydarabbal aztán olyan jókat lehetett játszadozni, hogy szinte már fájt a sok hancúr!
A kedvesebb hangú másik emberem tekintetét és gyengédségét pedig kifejezetten imádtam.
Bár odapirítottam nekik párat, csak hogy érezzék a törődést, de az nagyon jól esett, hogy soha nem haragudtak rám, annak ellenére, hogy az idegszálaik néha vitustáncot jártak.
Mit csináljak, jó volt látni így is őket :)
Imádtam a sok dögönyözést, amire persze néha már komoly jelzésekkel kellett felhívni a figyelmüket, de szerencsére vették a lapot, és akkor már engedtem azt is néha nekik, hogy elővegyék újra azt az idegesítő hangjukat.

Aztán három hete jött a behívó újra, de most már nem olyan gyengéden, mint tavaly.
Először azon kaptam magam, hogy egyre több emlék bukkan fel, még olyan időszakokról is, amik nem itthon történtek. Emlékszem, bár csak homályosan, hogy volt egy előző helyem, ahol felnőttem, de onnan mennem kellett valami buliközpontba, ahol rengeteg eb vett körül és annyit partiztunk, hogy kétséges volt, elkerülünk-e onnan valaha. Ennek a helynek az embereire a mai napig nagy hálával és szeretettel gondolok, hiszen nem egyszer mentettek meg minket a teljes elhülyüléstől, és azt hiszem, ők voltak az elsők, akik erősen próbálkoztak minket megérteni.
A többi ebről nem is beszélve, akikkel olyan élményekben volt részem, amelyek egy részét már leírtam, de vannak olyan történetek, amiket nem mertem papírra vetni, egyrészt mert köt a többiekkel kötött hallgatási fogadalmunk,másrészt nem kell mindent kiteregetni, mint nagymosáskor.
De jó lenne még egyszer találkozni az ottani emberekkel és ebekkel és elcsevegni régi dolgokról és arról, hogy milyen az életük!

Azon kaptam magam én, aki a romantikát eddig messze elkerültem, hogy egyre többet gondolok ilyen dolgokra.

Az újabb behívót már nem tudtam könnyen kezelni. Kifejezetten fájt, mert az emlékek és az elért eredmények tükrében szemlélve az életem, olyan jó helyem lett, amitől nem akartam megválni.
De a Főnök kérlelhetetlen volt, pedig próbáltam vele beszélni még azon az éjszakán, amit az otthonomtól távol kellett töltenem.
Azon az éjszakán nagyon sok dologról beszéltem vele, és nem csupán vele, hanem olyan ebekkel is, akik korábban már voltak az embereimnél. Ők emlegettek valami hidat, ahol találkozom majd az embereimmel, ahova ők is már évek óta vissza-visszatérnek, várván a gazdikat.
Jó volt őket látni, és bizonyos fokig meg is nyugtattak, bár a keserűséget és fájdalmat nem tudták elvenni tőlem, de a Főnök annyit mondott, hogy kapok három hetet utoljára, csak hogy el tudjak búcsúzni az embereimtől.

Azt gondoltam, könnyű lesz, azt gondoltam, fel vagyok készülve, hogy fel tudjam őket készíteni, de tévedtem. Még a kishapsinak sem tudtam mindent elmondani, mert láttam, mennyire kétségbe volt esve szegénykém!
Nem voltam felkészülve, és őket sem tudtam felkészíteni, de ma már tudom, erre nem lehet felkészülni és sem az embereim sem a kishapsit nem lehet felkészíteni.
Hiába mentem oda hozzájuk még az utolsó erőmmel és próbáltam őket nyugtatni, nem tudtam tenni semmit, mert ők egyre csak néztek rám azokkal a szomorú szemeikkel, érezték, magukra maradnak.
Aztán az orvosnál már minden világos lett, megértettem, miért mondják folyton, hogy "Drága kiskutyám!", és elfogadtam, hogy mennem kell, ezért hagytam a gyengédebb emberemnek hogy simogasson, majd a nagydarab tenyerébe hajtottam a fejem, és csak hallgattam a potyogó könnyeik halk koppanását a fejemen, amíg eljöttek értem odaátról...